Ha valaki kilenctized részben csupa jó tulajdonságokból áll, s csak egytized részben ostoba, az már elég ahhoz, hogy szamárnak nevezzék.
Valamennyiünknek megvan az a kis gyengéje, hogy magunk iránt kissé elnézők vagyunk, s inkább valamely felebarátunkat hibáztatjuk, akin aztán kitöltjük a bosszúnkat, például szolgánkat, aki éppen jókor kerül a szemünk elé, vagy alárendelt hivatalnokunkat, a feleségünket, vagy ha más nem akad, akár egy széket, amelyet aztán úgy odavágunk az ajtóhoz, hogy karja, lába, támlája letörik – hadd tudja meg, mi az a harag.
Bármilyen értelmetlen az ostobák beszéde, olykor elég ahhoz, hogy megzavarja az okos embereket.
Próbálja csak meg valaki jellemezni a tekintetük ragyogását: azt az olvadékony, bársonyos, édes fényt. Isten tudja, még mi mindent lehetne mondani a tekintetükről: kegyetlen is, lágy is, sőt olykor epedő vagy mint némelyek mondják: kéjes, vagy talán nem is, de ha igen, megejti a szívet, rezgésbe hozza a lelket, mint hegedűhúrt a vonó. Az ember egyszerűen nem talál rá szavakat – az emberi nem fele: az asszony – céda népség, semmi más.
Két gerle megmutatja
Kihűlt hamvaimat,
S elturbékolja néked
Az én szomorú halálomat.
A milliomosnak olyan szerencséje van, hogy közelről láthatja a haszonlesést.
Az ember nem érhet célt, ha nem teremt magának szilárd alapot, amelyen biztos lábbal áll; holmi fiatalos ábrándozással semmire sem lehet jutni.
Minden nép, amelyben megvan az erő záloga, tele van a lélek sajátos, ragyogó, alkotó képességeivel és más isteni adománnyal – sajátosan különbözik beszédében a többitől; bármit fejezzen is ki, a kifejezésben egyúttal a saját jellemének egy részecskéje is tükröződik.
Minden ember – tartozzék bár a nyomorúságban sínylődő, durva és ápolatlan szegények közé, vagy az egyhangúan hűvös, unalmasan ápolt előkelők magasabb köreihez – életében legalább egyszer okvetlenül találkozik valamely mindaddig nem tapasztalt jelenséggel, s ez – ha csak egyetlenegyszer is – olyan érzést kelt benne, amely teljességgel különbözik életének minden addigi, s minden későbbi érzésétől. A szomorúságok és bajok közepette, amelyekből életünk szövődik, legalább egyszer felragyog valami boldogító öröm.
Kártyára tenni azt jelenti, hogy az ember aláveti magát a véletlennek.
Vannak emberek, akiknek abban telik kedvük, hogy felebarátaikat – rendszerint minden ok nélkül – bemocskolják.
Csodálatos dolgok vannak a világon: a vidámság, ha sokáig vizsgálgatjuk, könnyen szomorúsággá változik, s akkor isten tudja, mi minden jut eszünkbe.
Már csak ilyen az orosz ember: valósággal töri magát, hogy a nála akár csak egy fokkal magasabb rangúval ismeretségbe kerüljön, és a felületes, éppen csak a köszöntésig terjedő ismeretséget egy gróffal, vagy herceggel többre értékelik, mint mással a legszorosabb barátságot.
Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.
Nincs szentebb kötelék a bajtársi hűségnél. Lélek és nem vér szerinti rokonságot kötni csak az ember képes.
A dicsőség nem adhat gyönyört annak, aki lopta, nem pedig megszolgálta.
Hogyne védeném az embereket, mikor tudom, hogy bűneik felét tájékozatlanságból, tapasztalatlanságból és ostobaságból követik el?