Aki rendben és békében él saját magával, az nem törődik mások milyenségével vagy viselt dolgaival. Hiszen boldog a saját életével, és nem szeretné előírni, hogy mások mit tegyenek, vagy milyen keretek között éljenek.
Náray Tamás
162 idézet
1958. november 30. -
divattervező, festőművész, író
Az emberek meglehetősen furcsán gondolkodnak. Mindig az kell, ami a másiknak van. Készen. Tenni a lehető legkevesebbet kelljen érte.
Téved, aki azt hiszi, hogy egy művészt magánemberként is kell szeretni.
Tudod, megfigyeltem, hogy az emberek mindig várnak valamire. Várják, hogy vége legyen az aznapi munkának, várják, hogy hétvége legyen, várják, hogy jöjjön a nyár, várják, hogy végre év vége legyen, meg karácsony. Így voltaképpen az egész életük egy nagy várakozás valamire, ami ha ott van, meg se nézik, át se élik igazán, csak rögtön várják a következő állomást. Azután meg panaszkodnak, hogy milyen gyorsan eltelt az élet, és nem is éltek benne igazán.
Nem dédelgettem magamban sokáig a rosszat, mert hamar beláttam, hogy az semmiben sem segít. Megtanítottak továbblépni. Megértettem, hogy a bukás nem a siker ellentéte, hanem a része. Mégpedig az elengedhetetlen része, még akkor is, ha először elviselhetetlen fájdalmat okoz.
A boldogság akkor jön el, amikor az ember már nem azzal törődik, hogy az életének milyennek kellene lennie, hanem meg tudja ünnepelni azt, amilyen éppen abban a pillanatban.
A változások néha túl gyorsan jönnek, és legtöbbször csak a felszínt érintik. A nagy viharok képesek felkorbácsolni a folyókat, de azok után idő kell, míg újra letisztul a víz és a hordalék ismét a helyére, a mélybe süllyed.
A remény nagyon csalóka. Arra csábít, hogy ne akarjuk elfogadni a valóságot.
Az emberek utálják az igazságot. Csakhogy az igazságot ez egyáltalán nem érdekli.
Ha feladod a céljaidat, és lemondasz a vágyaidról, csak azért, mert pillanatnyilag kilátástalannak látod a helyzetet, tudnod kell, hogy ezzel elárulod az életed. És ezek után nem csodálkozhatsz azon, hogy a saját sorsod bánik majd veled úgy, mint az ellenségével.
Egy szerelem akkor az igazi, ha annak, akit szeretünk, megadjuk a hatalmat, hogy megsebezzen bennünket. Ami jó esetben persze nem biztos, hogy bekövetkezik. De vállalnunk kell a kockázatot! Akányhányszor, újra meg újra, az érzéseinkért.
A fájdalmat senki sem veheti el, még Istennek sem áll
módjában megkönyörülni azon, aki érzi. A bánatot elmulasztani
sem lesz soha képes semmilyen égi vagy földi hatalom, csak a
súlyát teheti majd könnyebbé az idő azzal, hogy hozzászoktat
minket ahhoz, hogy amíg élünk, velünk marad.
Aki nagyon tud szeretni, észre sem veszi, hogy közben önmagát áldozza fel a másikért, ezáltal pedig mindent elveszít.
Soha semmit nem vehet senki biztosra, és soha nem szabad olyat kijelenteni, hogy velem ez nem fordulhat elő.