Te azt hiszed, hogy egyik hazugság olyan, mint a másik, és látszólag igazad is van. De nincs. Kitalálhatok bármit, bolondot űzhetek az emberekből, az orruknál fogva vezethetem őket, csirkefogó módjára viselkedhetek anélkül, hogy hazugnak érezném magam vagy hogy furdalna a lelkiismeretem; ezek a hazugságok, ha így akarod őket nevezni, én magam vagyok, olyan, amilyennek születtem, az ilyen hazugságokkal nem színlelek semmit, az ilyen hazugságokkal voltaképpen igazat mondok. De vannak dolgok, amelyekről nem tudok hazudni. Vannak dolgok, amelyeknek a velejéig hatoltam, amelyeknek felfogtam az értelmét, amelyeket szeretek és komolyan veszek. És itt nem ismerek tréfát. Ha itt hazudnék, önmagamat gyaláznám meg.

Ha az ember csak azért volna felelős, amiről tud, akkor az ostobák eleve mentesülnének minden bűn alól. Csakhogy, kedves Flajsmanom, az embernek kötelessége tudni. Az ember felelős a tudatlanságáért. A tudatlanság bűn.

Az ember értéke abban rejlik, amiben túlnő önmagán, amiben önmagán kívül létezik, abban, ami másokban megmarad belőle, és amit másoknak jelent.

Az “énnek” az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni “én” az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.

Minden iskolás gyerek végezhet a fizikaórán kísérleteket, hogy meggyőződjék bizonyos tudományos hipotézis valódisága felől. De az embernek, akinek csak egy élete van, nincs lehetősége kísérlettel ellenőrizni a hipotézist, s ezért sohasem fogja megtudni, hogy jól tette-e, amikor az érzelmeire hallgatott.