A világ már csak ilyen: ellentétes erők folyton változó egyensúlya tartja össze.
Mérő László
1949. december 11. -
magyar matematikus, publicista, pszichológus, játékfejlesztő
Az is racionális, ha az ember számol saját irracionalitásával.
Nincs jobb játékos, csak kevés előny.
Az ember könnyen csinál magának egy öncsalási rendszert, ha nagyon akar valamit, ami ellenkezik az elveivel – minél okosabb valaki, annál rafináltabbat csinál, és minél butább valaki, annál kevesebb elég neki, úgyhogy ez mindenkinek megy.
A globalizáció ellen lázadni körülbelül ugyanannyira értelmetlen, mint ha valaki a genetikai kód ellen lázadna azért, mert nem tetszik neki, hogy léteznek szúnyogok.
Nem kell feltétlenül valamiben a legjobbnak lennünk a világon. Legjobb csak egyvalaki lehet, és sokan vagyunk. Ráadásul lehet, hogy végül a legjobb sem azt fogja csinálni, amiben ő a legjobb a világon.
Az emlékezés valójában az emlékek újrakonstruálása. Ahogyan nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy nem tudjuk kétszer pontosan ugyanazt a gondolatot gondolni.
Egyelőre ne zavarjon minket, hogy a mémek idegélettani alapjai ma még teljesen homályosak. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor az 1950-es éveket megelőző évszázadban beszéltek a génekről. Akkor sem lehetett biztosan tudni, hogy ez az oly sokféle jelenséget kiválóan megmagyarázó fogalom létezik-e a valóságban, vagy csak egy tisztán elméleti konstrukció.
Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk.
A tehetséges emberek egy részének nagyon speciális irányú a tehetsége. Ezek az emberek nem fognak kiemelkedő teljesítményt felmutatni, ha nem adatik meg nekik, hogy azt csinálják, amire a tehetségük predesztinálja őket.
A tehetség kicsit olyasmi, mint a szexepil. Ez sem jelenti azt, hogy az illető nagyon szép, sem azt, hogy valamiben nagyon eredményes, mondjuk a csábításban. Csak éppen egy bizonyos területen valami olyasmit tud, ami nem megtanítható.
Az okosak és a tehetségesek nem azért nem árulják el a titkaikat, mert féltik őket, hanem azért, mert maguk sem tudják őket.
Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie – de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.
A különféle versenyeknek nem az a haszna, hogy valaki megnyeri őket, hanem éppen az, hogy mindenki bemérheti a saját tehetségének szintjét.
Akinek a könyveit százezer példányban el tudják adni, az valamit nagyon kell hogy tudjon – akkor is, ha egyesek, például a „magas irodalom” hívei, ezt kevéssé értékelik.
Mi az, hogy egészséges ember? Pszichológusszemmel ilyen talán nincs is, legfeljebb mindenki másképp beteg.
Miért annyira fontos, hogy az evolúciónak, ennek a természeti folyamatnak legyen matematikai modellje? (…) Ha a matematikusok szakmai intuíciója azt súgja, hogy mégiscsak kell lennie egy ilyen modellnek, és nagy erőfeszítések ellenére sem sikerül ilyet építeni, az nagyon komolyan veendő jel. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor állítólag egyszer két penny hiányt találtak az angol bank mérlegében, és ahelyett, hogy valaki a zsebéből betette volna ezt a pénzt a kasszába, hetekig kutatták a hiány okát, és végül egy kitűnően álcázott sokmilliós sikkasztásra bukkantak.
Valójában nem azokat a tulajdonságainkat tekintjük öröklött tulajdonságainknak, amelyekben hasonlítunk az őseinkre, hanem azokat, amelyekben hasonlítunk hozzájuk és különbözünk másoktól. Amikor a rokonság kíváncsian vizslatja az újszülöttet, általában olyasmiket hallunk, hogy milyen göndör a haja, ezt biztosan az apjától örökölte, vagy a szeme éppen olyan, mint a dédanyjáé volt. Olyasmit viszont sohasem hallunk, hogy nézd már, két lába van, ezt vajon kitől örökölhette?
Az ateizmus is egyfajta hit, amely vagy megadatik valakinek, vagy nem.
Pénzünk egyre nagyobb részét költjük el a világhálón, és egyre többen ott is keresik meg. Egyre kevésbé esik nehezünkre, hogy bízzunk egy teljesen virtuális pénzben, amely csak egy számítógép (vagy egy mobiltelefon) képernyőjén látható. A homo informaticus számára ez már minden bizonnyal ugyanolyan természetes dolog lesz, mint számunkra az, hogy egy darab papírban bízunk, amelyre egy amerikai elnök vagy egy európai híd képét nyomtatták. Ha egyszer a pénz természete nem más, mint információ, akkor miért ne lenne a megjelenési formája is az?