Nem baj az, ha nem vagy mindenki.
Hiányozni fog, hogy már nem lesz ott, ahol én, és én nem leszek ott, ahol ő.
A mobiltelefon az olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb, és nagyobb a memóriája.
Tök mindegy, mit csinálsz, ha karácsonykor felmész a netre, úgyis van egy finomabb süti, egy boldogabb család, egy gusztább halászlé, egy tökéletesebb mézeskalács, egy jobban megpakolt asztal, egy szebb karácsonyfa… Vagy éppen több ajándék a fa alatt, és több fő a fa mellett.
Már konkrétan bele lehetett fulladni a karácsonyi posztokba. Minden követettem percenként töltötte a storykat a készülődésről, és posztolta a hangulatosabbnál hangulatosabb, beállított, agyonfilterezett képeket. Sütés-főzés, fenyőfa, karácsonyfa, rénszarvasfül, Reszkessetek, betörők!, forró csoki, díszek, mézeskalács, ajándékcsomagolás, Kevin, családi fotó, nagyi, te is mosolyogj, szeretemazéletem, szeretemacsaládom, szeretemakarácsonyt, mindentmegmutatok, húdeboldogvagyok. Sóhajtva bezártam az Instát, hagyva, hogy mindenki élje a hamis áloméletét.
A bosszú trükkös dolog. Amíg forralod valaki ellen, az hajtóerő lehet. Az igazságérzet, bizonyítani akarás, tettrekészség mind-mind visz előre. Igen. De amikor sikerül, megtörtént, bosszút álltál, és egyszer csak vége… akkor jön az üresség, a célvesztettség, az apátia.
Egy versenynek általában csak egy nyertese van, ahhoz pedig, hogy nyerjünk, mindenki mást le kell győzni. Kivétel nélkül.
Amit nem akarsz a neten viszontlátni magadról soha, de soha, azt töröld ki a telefonodból, töröld a Törölt mappából is, aztán a felhőből, sőt, ha biztos akarsz lenni a dolgodban, akkor menj el a Szilícium-völgybe, és győződj meg a törlésről személyesen is.
A rosszakaróiddal egyetlen módon cseszhetsz ki igazán. Ha kivívod az elismerésüket.
Az egyedüllét, a csalódottság, a düh és a keserűség (…) nem hat túl jól az emberre, ilyenkor valamiért nincs megállás, és egyre mélyebbre csúszik a kilátástalanságában.
Annyi, de annyi érdeme lehet egy versenyzőnek! Kiváló sportteljesítmény, nagyszerű logika, páratlan észjárás, különleges érdeklődési kör.
Csodás szilveszter este, mondhatom. Ennél még az az 1987-es kabaréismétlés is szórakoztatóbb lehet, amit anyuék néztek otthon a tévében.
Pedig a szilveszter erről szól, nem? Bulizni, akkor is, ha nincs kedved. Inni, akkor is, ha nem szoktál. És nevetni, akkor is, ha legszívesebben inkább sírnál.
A ballagásunkon mindenki zokogott bánatában, hogy most mi lesz velünk és ezekkel az örök barátságokkal. Én is sírtam, de én örömömben.
Minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró, vagy éppen nevetséges.
A klasszikus romantikus irodalomból ismert udvarias magatartás ma már nem csak fikció, hanem egyenesen sci-fi. A srácok bunkók, a lányok meg odavannak értük.
A felnőttek mániája a „majd”, „egyszer”, „meglátod” stb… Mi lenne, ha mondanának valamit a jelennel kapcsolatban is? Vagy létezik, hogy a jelennel nemcsak én vagyok meglőve, hanem ők is, és csak bíznak benne, hogy majd minden megoldódik, és jöhet a jól ismert „megmondtam” szöveg?
Az, hogy szeretjük egymást, nem téma köztünk, sose mondjuk, mert úgy vagyunk vele, hogy szavak nélkül is tudnunk kell. Fontosabb, hogy tudjunk együtt nevetni, tudjunk sokat beszélgetni és mindig számíthassunk egymásra. Ezek nélkül mondogathatnánk egymásnak, hogy „szeretlek”, egymilliószor is naponta, nem lenne mögötte semmi.
Van, hogy az ember jól érzi magát. Van, hogy az egész napja szuperül telik. Aztán kap egy üzenetet, egy telefont, egy hírt az egyik barátjáról, aki élete legnehezebb pillanatát éli át. A városban mászkálás, a paintball, a szép idő vagy a nevetés. Egy másodperc alatt tűnt el. Hogy ez mi? Ez az élet. Így működik. Egyik pillanatról a másikra változik, és egyszerűen nem tehetünk mást, csak annyit, hogy hozzáigazodunk.
Megígértük, hogy jelentkezni fogunk, nem tűnünk el. Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. Biztosan fogunk írni neki, talán egyesek többször, mások ritkábban, de az biztos, hogy a jövőben minden megváltozik, mert olyan, mint amilyen ma volt, már soha többé nem lesz. Sose fogjuk elfelejteni az együtt töltött négy évet, de elképzelhető, sőt biztos, hogy a levelek ritkábbak lesznek, végül pedig teljesen elmaradnak. Egyszerűen azért, mert továbblépünk, ezerfelé megyünk, és bár barátok maradunk, ezek az évek csupán emlékként maradnak meg.