Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.
Lelkem éjén rossz malom
zakatol: az unalom.
Régi, rozzant rossz malom
és úgy hívják: unalom.
Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.
Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak, s kész a bűn,
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal,
és összetöri az emlékedet,
téged.
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.
Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában az tapasztalom, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok – fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot – könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.
Mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet.
Az élet siralomvölgy. A szerelem bűn. A gyönyör átok, a kéj a romlásnak és rothadásnak oka.
A tudomány nem vált meg bennünket. Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad. Az élet céltalan.
Ahhoz, hogy egy nép a földi dolgok fonákságán jóízűen, bölcsen nevetni tudjon, sok intelligencia, nagy kultúra és számtalan megpróbáltatás kell.
Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.
Mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.