A megkötendő békeszerződésért és a világ nyugalmának helyreállításáért a felelősség teljes egészében a békét diktáló antantot terheli.
(Pesti Hírlap, 1920. máj. 23.)
Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem.
Bizonyos történetírói irányzat szívesen hangsúlyozza, hogy nemcsak a vörös-, hanem a „fehér” – terror is uralkodott. Semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprű tisztíthatta meg az országot.
Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen… A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.
A gyermekek munkáltatását már a múlt század első felében, 1840-ben korlátoztuk. 1872-től a 12 éven aluli gyermekek mindennemű foglalkoztatása a tanításon kívül, 1911-től pedig a nők éjjeli munkája tilalom alá esett.
Mi, magyarok, a múlt tanulságait megszívleltük, és az egykori ellenségek ma mint barátok egymásra találtak. Szerencsétlen dolog, hogy viszont azoktól, akikkel a múltban egyesülten védtük déli határainkat, ma mélyen gyökerező ellentétek választanak el.
Magyarország sorsát már előzően eldöntötték, mégpedig hamisított statisztikák és térképek alapján.
A szent korona számunkra nem látványosság, hanem az ország összes felségjogait megtestesítő, megszentelt kegyeleti tárgy, a magyar állami felségjog birtokosa.
Sohasem tudtam megérteni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia miért nem szerzett a maga számára néhány gyarmatot.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.
Politizáló hadseregben nincs fegyelem. Amelyik állam hadserege politizál, az az állam halálra van ítélve.
Mindnyájunk közös szent célja: Magyarország felszabadítása.
Teleki halálával Magyarország egyik legjelesebb államférfiját, én magam pedig egyik legértékesebb barátomat vesztettem el. Talán az volt Teleki Pál tragédiája, hogy túl későn született. Finom elméjű, tudós mivolta, széleskörű ismereteinek gazdagsága és az a ritka tulajdonsága, hogy a politika jövő kialakulását előre meglátta, bizonyára kimagasló szerephez juttatta volna 1878-ban a berlini kongresszus asztalánál. A totalitárius és erőszakos hatalmakkal, amelyek az ő korában intézték a népek sorsát, nem tudott megbirkózni.
Bécset nem ok nélkül nevezték a dalok városának. Elsőrangú zenét élvezhettünk ott, klasszikust, meg könnyebbet is egyaránt.
Bármennyit is gondolkodtam utólag a háború alatt folytatott politikánkon – és erre bőven volt alkalmam német „díszfogságom” idején, valamint az amerikai táborokban és végül ma is tartó emigrációs életemben, – semmiképpen sem juthattam arra a gondolatra, hogy mi lényegesen másként cselekedhettünk volna, mint ahogyan a valóságban eljártunk. Józan ítéletű ember nem vitathatja, hogy mindenképpen ugyanaz lett volna sorsunk; hiszen végül a lengyelek és csehek is ugyanúgy jártak, mint a magyarok, románok és bolgárok, akik, bár egymástól eltérő mértékben, részt vettek a háborúban Hitler oldalán.
Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelenül hazaszállnak a Duna-Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számunkra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta láthatom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét és gyönyörködhetem benne. Ám gyakorta behunyom szemem, és gondolatban keletre fordulok. Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz és végtelenebb a vágyódásom, mely a magyar földre és a magyar nép körébe hazavonz!
Semmi sem okoz az ember idegzetében akkora feszültséget, mint a rákényszerített tétlenség, közben pedig folytonosan tüzeli a vágy, hogy cselekedjék.
Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben.
