Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. (…) Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.
Egy régi mondás szerint senki sem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott, és tetszik vagy sem, szeretjük őket vagy sem, megértjük őket vagy sem, megbirkózunk vele. Egy másik ősrégi tanítás szerint a család, amibe születünk, csak afféle kiindulási pont: etetnek, öltöztetnek, és vigyáznak ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba, és megtaláljuk a magunk törzsét.
Egy nap alatt minden jóra fordulhat. Az egész életünk megváltozhat egy pillanat alatt. 24 óra. 1440 perc. 86400 másodperc. Csak ennyi kell, hogy megússzuk, hogy megváltozzunk. Egyetlen nap kihúzhat az önsajnálat mocsarából, és egyetlen nap olyan új esélyt kínálhat, amire nem is számítunk.
Ha igazán hatékonyak akarunk lenni, meg kell szüntetni azt, ami nem működik, meg kell határozni, mi a legfontosabb. És kapaszkodj azokba a dolgokba, amik neked a legfontosabbak.
A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.
Utálni valakit olyan, mint mérget inni, és várni, hogy a másik haljon meg.
Feltételezzük, hogy az életünk nagy változásai lassan jönnek el… idővel. De ez nem igaz. A nagy dolgok egy pillanat művei. Felnőtté válni, szülővé válni… egyik pillanatban még nem vagy az, aztán a következőben már az vagy.
Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán vannak olyan sebek, amik váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az, hogy mélyre kell ásni és megkeresni a baj forrását.
Könnyű úgy gyors megoldást javasolni, hogy nem tudunk sokat a problémáról, ha nem tudjuk a mögöttes okokat, vagy egyszerűen, hogy milyen mély is a seb valójában. Az első lépés a gyógyulás felé az, hogy pontosan beazonosítjuk, honnan ered a gond. De az emberek ezt nem szeretik hallani. El kell felednünk a múltat, ami ide juttatott bennünket, elhessegetni az esetleges jövőbeni komplikációkat, és ambuláns gyógyírt kell találnunk.
Az életben csak egy dolog biztos – leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.
Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
Sokat kérünk a betegeinktől. (…) Arra kérjük őket, hogy vakon bízzanak meg bennünk. De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg valakiben, mert az első naptól arra tanítanak, hogy senkiben ne bízzunk, csak önmagunkban. Csak a saját ösztöneidre hagyatkozhatsz.
Ne arra gondolj, mi lesz, arra koncentrálj, ami előtted van!
Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
Akármit is próbálunk eltitkolni, sosem állunk készen a napra, amikor az igazság kiderül.
Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon. Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.
Ha arra kell a munka, hogy legyen egy életed, akkor vagy egy új munka kell, vagy egy új élet.
Az élet egy száguldó vonat, amiről néha jó lenne leszállni, és állni a peronon.