Biztosítatlan
zuhanunk ki belakott
pillanatunkból.
Fodor Ákos
1945. máj. 17. - 2015. febr. 21.
magyar költő és műfordító, a magyar haiku egyik leghíresebb mestere
Van, amikor csak
emlékszem arra, ami
éppen történik.
Mértékkel élnél?
– A mértéktartásban is
légy mértékletes.
Ahol, akárhol,
akárki imádkozik,
az a hely: templom.
Nézd: testet ad a szélnek
a hó!
Csodák torkollnak
a csók kettőspontján át:
közhelytengerbe.
Mi nyomtalanul
eltűnt kint: belénk-szökve
rendezkedni kezd.
Szívemet veri
a rendfenntartó idő;
szívem visszaüt.
Hogy minden lefelé esik;
hogy ifjúból lesz az agg;
hogy az evőket megeszik;
hogy mindezekre süt a nap –
míg csak időnk le nem telik,
sorolhatnánk e dolgokat
s „természetes” mondjuk, pedig
érezzük: fantasztikusak.
Nagyon fél a test.
Tér-idő-iszonyában
tapad, fáj, habzsol.
Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek.
Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz.
Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek.
Hogy nem értesz. Hogy értlek.
Félni jár belém a lélek.
Sose mondd azt: „el-
veszítettem”, semmiről;
mondd: „visszaadtam”.
Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.
Hiányod hiányzik.
Jóból, rosszból.
Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.
Ne terítsetek.
Ne bontsatok ágyat. Csak
búcsúzni jöttem.
Oldódó képed
kicsordul szememből és
arcomra szárad.
Magadra ítéllek.
Veszteni? nyerni?
– ne, soha! csak játszani
szeretnék. Mindig.
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
– S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!