S az a szabadság, amikor az ember
erkölcsi ítéletéhez híven,
s tekintet nélkül érdekeire,
választ elv s elv, rendszer s rendszer között,
s magáévá teszi az egyiket,
avagy elfogadja a másikat,
vagy visszautasítja mind a kettőt.
Az ismeret ma mindenkit magányos
toronyba zár, ahol a téboly szálldos,
hol nem lelünk hitet, harmóniát,
gyógyszert a halál és a jövő ellen,
sem vigaszt. Mentől többet tud az ember,
annál kétségbeejtőbb a világ.
Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat.
Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.
Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.
Az ég ott fenn még csupa csillag;
ösvényünk itt lenn csupa illat;
és a boldogság mennyei
parfümjét nem gyűjtöm flaskába:
jaj annak, aki megtalálja,
jó annak, aki keresi.
A költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni.
A huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.
Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen.
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba.
Azt tartják, hogy a szesz öl, butít és nyomorba dönt. Holott éppen a fordítottja igaz: a szellemi elnyomás, a kizsákmányolás és a butaság dönt alkoholba.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.
Egy biztos: jómagam semmiben nem hiszek, amiben hinni kell.
Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink (…) nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerűen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk.
Ha az ember meghal, minden dolga
olyan, akárcsak sohasem lett volna.
Egy helyen marad meg igaz valója:
a fénysugáron, mely leválik róla.
Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
nézésed kék halai bennem úsznak;
megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.
Te vagy a tükör, hol magamra látok;
az ablak: abból nézem a világot,
s a labirintus: mindig benned járok.
Most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.
Az, mit ma megtanultunk,
jobban köt össze másnap.
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.