Az önbizalmat mindenki csak saját magának adhatja meg, és csak úgy, ha megdolgozik érte, ha megoldja az előtte álló racionális és érzelmi konfliktusokat. És mindezt következetesen, napról napra megteszi.
A bizonytalan ember szerelme mindig csak illúzió – az nem szerelem.
Váratlanul jön a negatív töltetű élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)
A kiegyensúlyozott párkapcsolat kialakulásának elején fontos, hogy a két ember egyforma erővel ássa ki a párkapcsolatának alapjait. Nyugodtan hasonlíthatjuk egy ház felépítéséhez mindezt. Mindenkinek meg van szabva a közös alap rá eső részének a megfelelő kiásása.
Ha tiszta lapokkal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek velejárója a fájdalom.
Ha a saját szemébe a nő bele tud nézni, akkor nyugodtan, oldottan fog másnak a szemébe is nézni! Egyenes lesz a tartása. Persze ez nem az a szemtelen, kihívó, vadászó tekintet, amikor éppen egy pasira vadászik, hanem ez a derűs tekintet. Ez hiányzik ma Magyarországon. A sok derűs vidám tekintet!
Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét.
Az egész világ, szinte csak és kizárólag az anyagi önmegvalósításra épül, erről szól a kapitalizmus. Azt nevelik az új generációba, hogy az vagy, amit elérsz, annyi vagy, amennyi a pénzed, annyi vagy, amekkora a státuszod.
Az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.
A legtöbb mai ember hazugságokkal átszőtt, nyomorúságos párkapcsolatban tengődik.
Az együttélés alapja gyakran nem a kölcsönös szerelem és tisztelet, hanem a félelem az egyedülléttől, a társfüggőség – pedig boldog csak a szabad ember lehet.
Aki hagyja magát legyőzni a félelmei által, az megszűnik nőnek vagy férfinak lenni, és csak a neme marad meg.
Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni, és szinte biztos, hogy megüti magát. De ha az ember nem mozdul, tuti boldogtalan lesz.
Mindenki csak annyit kap vissza az életétől, amennyi energiát beletesz.
Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni.
Aki ajándékokkal és ünnepi felhajtással akarja jóvátenni az év közben elmulasztott lehetőségeket, az csak kompenzál és nem lesz boldog karácsonykor.
A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket – az azt jelenti, karácsony van.
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak… Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
Az elfogadás egy borzasztó nehéz folyamat. Amikor nemcsak elfogadom, hanem önmagamba befogadom az általam megélt negatívumot. Elfogadom a kiejtett szavakat. Ez az a folyamat, amikor a kimondott szó vérré válik. Brutális fájdalommal jár. Érzi a bőrén mindazt, amit eddig is sejtett, de nem akarta megélni. Ami késik hölgyek (urak), az nem múlik!
Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal hogy „hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba”. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van. Belső béke és mosoly.