Bátorság kell változtatni, bátorság kell elismerni, hogy boldogtalanok vagyunk. Bátorság kell, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, és a bizonytalan jövő felé induljunk. Mert rémisztő a lehetőség, hogy elbukhatunk. Hogy nem lesz jobb, mint amilyen most. Pedig megtalálni magunkat nem más, mint elveszett önmagunk hátrahagyása. Egy olyan ismeretlen út, amelynek a végén képtelenség egyedül állni. Én várni fogom saját magam. Hogy támasza lehessek annak az elesett, gyenge és elfáradt lelkemnek, aki a hosszú út után érkezik a célba.
– Az élet írja a történetet. Ne olvasson előre! Haladjon fejezetről fejezetre és ne engedje, hogy a könyve bármely lapja félelemmel töltse el a szívét, hogy az utolsó oldalakon nem várja happy end.
– És ha valóban nem vár happy end a végén?
– Pontosan az fogja várni magát, aminek várnia kell. Sem jobb, sem rosszabb. Élvezze a saját történetét. A legszomorúbb drámában is vannak boldog percek. Azokra koncentráljon, a többi nem számít.
A könyvek biztonságot nyújtanak. Olyanok, mint a barlangok, ahová behúzódhatsz, ha az életed körül forgószél támad, vagy ha úgy érzed, fenyeget a vihar. Időt adnak számodra, hogy rendezd a gondolataidat, segítséget, hogy dönteni tudj jó és rossz között, utat nyitnak számodra, ha úgy érzed, nem tudod eldönteni, merre tovább. Az életed maga is egy könyv, csak az a kérdés, mit kezdesz vele. Nem mindegy, hogy vígjátékot akarsz-e kerekíteni a végére, amire úgy emlékeznek majd az olvasóid, mint egy szórakoztató történetre, aminek élvezet volt a részesévé válni, vagy drámát, amiben sírhatnak, mégis úgy érzik, tanultak, fejlődtek általa, netán egy olyan történetet kanyarintasz, amit senki nem olvas szívesen, és azt is el akarják felejteni, hogy valaha a kezükbe vették a regényt.