Azt a népet, amely kultúrájának alapanyagát más fajoktól veszi át és azt csak átdolgozza, mihelyt azonban ez a külső befolyás megszűnik, kultúrájának fejlődése is megmerevedik, „kultúrahordozó” fajnak nevezhetjük ugyan, de sohasem „kultúraalkotónak”.
A legkegyetlenebbül akkor sújtja a sors az embert, ha azt hiszi, hogy győzedelmeskedhet a természet fölött. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint kigúnyolja a természetet. A természet válasza erre ínség, balsors és betegség!
A kultúra fennmaradása a jobb és erősebb egyed győzelme szükségességének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétől függ. Aki tehát élni akar, küzdjön, és aki az örök küzdelem e világában nem akar küzdeni, az nem érdemli meg az életet. Bármily kegyetlennek tűnjön is ez a törvény, tény az, hogy megdönthetetlen!
Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a művészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sőt talán csak egy fajnak alkotásai. Tőlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
Az ember még semmiféle tekintetben sem győzedelmeskedett a természeten, hanem legfeljebb az örök rejtélyek és titkok hatalmas és félelmetes fátylát sikerült részben fellebbentenie, úgyhogy a valóságban az ember tulajdonképpen semmit sem talál fel, hanem mindent csak felfedez.
Két különböző színvonalon álló lény kereszteződésének eredménye a szülők két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendű, mint a szülőpár alacsonyabb rendű fele, de nem olyan magasrendű, mint a másik szülő. Ebből kifolyólag e magasabb rendű faj elleni küzdelmében mindig ő lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erősebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az előbbi feltétlen győzedelmeskedik. Az erősebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényű, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlődése lehetetlen volna.
Vannak igazságok, amelyek annyira kézenfekvők, hogy az emberek nagy része talán éppen ezért nem látja, vagy legalábbis nem ismeri fel őket. Az ilyen sarkalatos igazságok mellett néha vak módjára elhalad, észre sem veszi, és nagyon csodálkozik, ha valaki egyszer felhívja reájuk figyelmét.
Az általános elpuhultság és elnőiesedés fertőjében a hadsereg évenként háromszázötvenezer, erőtől duzzadó fiatalembert nevelt fel, akik kétéves kiképzésük folyamán levetették ifjúi puhaságukat, és testüket szilárddá edzették. A fiatalember ezalatt a két év alatt először megtanult engedelmeskedni, és csak azután tanulta meg a parancsolást. Már járásán rá lehetett ismerni kiszolgált katonára. Ez volt a német nemzet legfontosabb iskolája.
A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették.
Népünk legértékesebb tényezője a kezdődő és lassan mind tovább harapódzó bomlás idején kétségtelenül a hadsereg volt. Ez képezte a nemzet leghatalmasabb iskoláját, és nem véletlen, hogy ellenségeink gyűlölete főként nemzeti önállóságunk és szabadságunk e fő támasza ellen irányult. E páratlan intézményt legjobban az a tény jellemzi, hogy minden hitvány gazember rágalmazta, gyűlölte, de egyúttal félt is tőle.
A legnagyobb szigorral ostorozni kell azokat a nyomorult törtetőket, akik számára a vallás csak puszta eszköz és csak arra való, hogy politikai, jobban mondva üzleti céljaikat szolgálja.
A politikusnak nem szabad a vallást esetleges hibái, hanem sokkal inkább annak a meggondolásnak az alapján értékelnie, vajon talál-e nálánál tényleg jobbat, ami azt helyettesíthetné. Mindaddig, amíg ilyen nincs, őrültség és gazság volna azt kiirtani.
A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövőjét áldozzák fel azzal, hogy tűrik a saját gyengeségük okozta károkat.
Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékművek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentőségét tükrözték.
Ahogyan a Parthenon megtestesítője Periklész korának, éppúgy jellemzője a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
A jövő apostolainak rossz szándékát legjobban az a törekvésük bizonyítja, amellyel a múltat a jelen szeme elől elrejteni igyekeztek.
Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építő munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggő hosszú fejlődésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával.
Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyűlölik a fennkölt és dicső múltnak tanait. A legszívesebben kiirtanák ilyen időkben az emberekből a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetőségét, s saját torzszüleményük művészetnek látsszon.
A művészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Ha egy népből hiányzik az erő, hogy saját egészségéért küzdjön, akkor megszűnt létjogosultsága a küzdelem e világában. Ehhez a világhoz csak az erősnek van joga, nem pedig a gyengének.
