Nem értek a zenéhez. Az én szakmámban nem is kell.
Négyéves koromban azt mondtam anyámnak, hogyha felnövök, rockzenész akarok lenni. Azt mondta, a kettő együtt nem megy.
Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.
A hegedű a maga nyelvén dalol, és hamis lesz tőle minden beszéd.
A hit az elektromosság révén jut el az emberekhez. Ezért játszunk olyan hangosan… Azt akarjuk, hogy hangunk egyenesen az emberek lelkét érintse meg. Így aztán egyszerűen kiderül, van-e valami bennük, van-e valami a fejükben, amit fel lehet ébreszteni. Mert sok ember voltaképpen csak alszik egész életében.
A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot, melynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést otthagy, hogy átadja magát a végtelen kimondhatatlan vágyának.
Nem tekinthetjük zenének azt, ami csak arra szolgál, hogy ne legyen elviselhetetlen a csend.
Az embert évszázadokon át nem a pálca emelte az állat fölébe és ragadta a magasba, hanem a zene: a fegyvertelen igazság ellenállhatatlan ereje, példájának vonzása.
A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg.
A zene, a nyelvhez hasonlóan, gondos időbeli koordinációt igényel.
A zene szubjektív. Nem vagy köteles szeretni mindent, amit hallasz, de ha szeretsz valamit és megmozgat, nyertél. Tehát ne engedd senkinek, hogy megmondja, mi a menő vagy a gáz, vagy mit hallgass. (…) A zene a tiéd.
A zene a nagy egyesítő. Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek.
Nekem Michael Jackson volt a zene istene. Elhitette velem, hogy igenis lehet igazi, pozitív zenét csinálni. Örökké élni fog!







