Az emberek értik a pozitív üzeneteimet. Azért vagyok itt, hogy olyan zenéket készítsek, amiket nem csak én, de mások is élveznek. Úgy gondolom, ezért olyan hűséges a rajongótáborom.
Régen a szenvedés segített a számírásban. A Cry Me a Rivert egy fájdalmas időszakban írtam, ezt mindenki tudja…
Jól érzem a különbséget Debussy, a zeneszerző és Debussy, az ember között. A művészet tehát mélyen az alapokig valótlan, minden csak illúzió, a tények átalakítása. Nem fejezi ki az embert, aki létrehozta, se az életet úgy, ahogy van. A művészet a legcsodálatosabb, legszebb hazugság, de hazugság.
Nem tudom, hogyan komponálok. A zongoránál? Nem, nem mondhatnám. Fogalmam sincs, miként magyarázzam. Mindig úgy érzem, hogy mi, zeneszerzők csupán hangszerek vagyunk, meglehetősen bonyolultak, az igaz, de mégiscsak hangszerek, amelyek a bennünk megszólaló harmóniákat adják vissza.
Amit a francia zenének leginkább kívánhatunk: hogy eltöröljék az iskolákban művelt összhangzattan-oktatást, amely a legünnepélyesebben nevetséges módja a hangok egymáshoz illesztésének. Ráadásul van egy komoly hibája is, amennyiben olyan mértékben egyesíti a zenészek stílusát, hogy néhány kivételtől eltekintve mind ugyanúgy harmonizálnak.
Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármilyen más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik.
Azt hiszem, azért is olyan erős a hangom, mert gyerekkoromban nem volt telefonunk: ehelyett rendszeresen átkiabáltunk a rokonoknak, akik az utca túloldalán laktak. Hát így tanultam meg, hogy mindig hangosnak kell lennem, ha azt akarom, hogy rám figyeljenek.
A zene minden akadályt legyőz – mindegy, hogy kulturális, nyelvi vagy nemek közti különbségről van-e szó.
Nem a pénz vagy a nők miatt kezdtem zenélni, egyszerűen mindig az életem részét jelentette.
Színészkedés nélkül tudnék élni, de zene nélkül soha.
Zenerajongó vagyok, éppen ezért, ha az időm engedi, szívesen járok koncertekre és fesztiválokra is.
Szeretem a rock and rollt, szeretek a bandával lenni, meg szeretem nézni az első sorokban álló csinos nőket. Nekem erről szól ez az egész.
Azért játszunk, hogy a közönség jól érezze magát, és azt gondolja: óh, igen!
Örülök, hogy ebben a műfajban találtam meg magamat. Ez olyan, hogy odaadsz valakinek, aki nem ismer téged, három lemezt, és megmondja, hogy ki vagy, mert abba benne vagy te és negyven, ötven, hatvan év.
Pillanatnyilag bárkit fel lehet sztárolni, hiszen megvannak ehhez a sablonok; de hogy ki marad meg hosszútávon, azt az idő mondja meg. Mindenki leváltható, kivéve a közönség.
Az én zeném pontosan, hűen tükrözi az érintett korszakokat, egészen a hatvanas évek Neotonjától a mai napig tartó Korál együttesig, vagy a saját zenekaromig.
Nem ismeretlen számomra a zene, és valóban szeretek komponálni. Van tehetségem hozzá. De nincs meg hozzá a technikai képességem, de tényleg azt tervezem, hogy megtanulom.
Én egy anti-celeb vagyok, a zeném pedig egy olyan helyről jön, ahol minden anti.
Nem tudom, hogy ez statisztikailag helyes-e, de azt hiszem, nekem van a legtöbb Grammy-díjam a korombeliek közül, viszont még soha nem nyertem fehér emberrel szemben.