A Beatles volt az én Star Wars-om. Amikor tizenegy voltam, imádtam a zenéjüket, nagyon mókásak és olyan egzotikusak voltak! Nem tudtam meghatározni, milyen akcentusuk volt pontosan. Nem követtem őket és nem lógtam a házaik előtt, de mindent tudni akartam róluk. Lenyűgöztek engem a zenén túl is. Szóval meg tudom érteni mennyire függőséget tud okozni egy-egy fandom.
Zene idézetek
A szerelmi lángolás sem tart örökké, egy idő után a varázs is eltűnik, mintha a dal elveszítené a frissességét, zamatát, és megkopna. Ekkor más jellegű munka kezdődik, akár a szerelemben, amikor a megszokás és a rutin ellen harcolunk, újból létre kell hozni a dalt, ahogy újból létre kell hozni a szerelmet is, fel kell fedezni az újat, az örömöket benne. Ha nem így van, nem éri meg szeretni vagy énekelni.
A Beatles karmájának fontos és elengedhetetlen része volt – amit tragikus ecsetvonásokkal erősített meg Lennon fájdalmas korai halála – az egyszeriség és a megismételhetetlenség.
Egy ifjú muzsikus, akinek egyszer azt tanácsoltam, várja ki, amíg eszébe jut valami, kételkedve vetette fel ez ellen azt a kérdést: de hát honnan fogja tudni, hogy az ötlet, ami bizonyos körülmények között a birtokában lesz, a saját ötlete. Az ebben kifejeződő kétely éppúgy
érinthetné az abszolút, hangszeres zene komponistáit is: „jelenkorunk” nagy szimfóniaszerzőinek egyenesen azt tanácsolhatnánk, hogy a kételyt, ami bármely ötletük tulajdonjogát illetően felvetődik, azonnal változtassák kifejezett bizonyossággá, mielőtt mások tennének így.
A zeneszerzők számára kétségkívül nem lehet közömbös, hogy milyen előadásban jutnak el munkáik a közönséghez, mivel az nagyon is természetesen csakis a zenemű megfelelő előadása révén nyerhet helyes benyomást az adott műről, míg a rossz előadás okozta téves benyomást mint olyat nem képes felismerni.
Hát még Lisztnél is muzikálisabb muzsikusra vágynátok? Aki még nála is sokoldalúbban és mélységesebben zárná magába a zene minden képességét? Aki kifinomultabban és lágyabban érezne, aki többet tudna, és többre volna képes, aki természettől fogva tehetségesebb volna, és képzés révén lendületesebben fejlődött volna, mint ő? S ha nem tudtok még egy ilyet megnevezni, úgy hagyatkozzatok bízvást erre az egyre (ki ráadásul túlságosan is nemes lelkű ember ahhoz, hogy benneteket becsapjon), és legyetek biztosak: e bizalom abban fog a leginkább gazdagítani benneteket, aminek megkárosításától most féltek!
Amikor Liszt előadta nekem új műveit, s részesévé váltam annak, amit egyedül a zene képes elmondani, akkor úgyszólván minden beteljesedett, s nemcsak balgaságnak, hanem egyenesen lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy ki akarjam mondani azt, ami épp azért változott zenévé, mert egyébként kimondhatatlan.
Mivel a zene nem úgy, mint a többi más művészet , az akarat tárgyszerűségének ideáit vagy fokozatait, hanem közvetlenül magát az akaratot ábrázolja, azért ebből magyarázható, hogy a hallgató akaratára, azaz érzelmeire, szenvedélyeire és indulataira közvetlenül hat, úgy, hogy ezeket gyorsan fokozza, vagy áthangolja.
Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart, és sohasem kész. De vajon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta?
Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.






