Ha meghal egy szerettünk, akinek a halálára nem számítottunk, akkor nem egyszerre veszítjük el. Elapad a postája, elmúlik az illata a párnákról, aztán még a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhákról is. Lassan-lassan gyűlik össze sok apró részletből a hiánya. Újra és újra azt hisszük, hogy ez az a nap – amikor egy hiányzó részlet úgy szíven üt, hogy azt gondoljuk, most éreztem át, hogy eltűnt, mindörökre -, de aztán jön egy új nap, újabb veszteséggel.
Veszteség idézetek
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.
Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És lám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt.
Mindig elveszítjük azoknak a barátságát, akik elvesztették megbecsülésünket.
Bosszantott, hogy elveszítettem a világbajnoki címet, de sosem rágódtam hosszasan a mérkőzéseimen, nem vertem a fejem a falba egy elbukott meccs után. Ami volt, megtörtént, másnap új nap kezdődött.
A börtön nem rehabilitációs központ, leépíti az embert. Nem számít, mennyit keresel, amikor kijössz, akkor is kevesebb vagy annál, mint amikor bementél.
A száműzetés nem egy új élet, hanem a lét teljes kirekesztése. A száműzetés az, amikor nem közeledhetsz, nem érinthetsz, amikor többé nem léphetsz be saját életedbe.
Elveszíteni egy gyermeket olyan, mint elveszíteni egy végtagot…a testünk egy részét.
Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.
A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.
Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.
Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!
Még annyi mindent mondhatnék neked,
mégis évek óta írok egy levelet.
Csak egyetlen sornyi hazugság – röviden:
„Már megtanultam élni nélküled.”
A hírnév elmúlik, azután isten veled, nincs több hírnév. Elmúlik. Mindig is tudtam, hogy csapodár, így hát jó, hogy ezt is megtapasztalhattam legalább, de nem ebben élek.
Ha beszélünk a veszteségről, segítünk abban, hogy a gyász folyamata végbemenjen. Ezzel a megelőző gyógymóddal elháríthatjuk a depresszió súlyosbodását.
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Elmentél húsz éve
Megbotló, nyomasztó csendben
Sohasem és mindig
Készülve a végre
Anyám, hallasz még engem?Megingott a világ
Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben
Lezuhant könyökre, térdre
Hazugságot igazzá téve
Anyám, hallasz még engem?
Néha ahhoz, hogy megtartsunk valamit, nem kell feltétlenül szorítanod. Bátran nyisd szét a tenyered, és engedd el, amit addig abban őriztél, mert idővel, ami fontos, úgyis visszatér hozzád.