Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált és harcolni tanította tanítványait.
Vallás idézetek
Eleddig minden keresztény stílusú „igazság”, minden „jóság”, minden „szentség”, minden „isteniség” a lehető legnagyobb veszélynek bizonyult – az emberiség még most is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy életellenes eszmény tönkreteszi.
Egy vallásalapító lehet jelentéktelen – csak egy gyufaszál, semmi más!
Nincs vallásom. Csak az a természetes érzés, amit másnak is éreznie kellene.
Úgy kell imádkoznunk, mintha minden Istentől függene, és úgy dolgozni, mintha minden tőlünk függne.
Manapság nincs annyi idejük az embereknek, mint hajdanában volt, arra, hogy betükkel foglalkozzanak. Régente voltak nyugodt vasárnapjaik. Az istenimádás változott az idővel. Ma azok, akik mások lelkével törődnek, nagy jövedelmet szereznek foglalkozásukból.
Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzvész sújtotta már az embereket.
Két évezrede az Isten még annyira közel volt, hogy amikor Jézus belenézett egy másik ember szemébe, és azt mondta, „kövess”, annak a jelenlétnek, annak a pillantásnak olyan mélysége és súlya, akkora ereje volt, hogy az az ember képes volt gondolkodás nélkül otthagyni mindent, és követni Jézust, mert ott volt az Isten velük és közöttük. Annyival spirituálisabb volt az akkori ember, hogy egy ilyen élmény átütő lehetett.
Az európai társadalom és a kereszténység foglalkozik a végzettel, ugyanakkor árnyalja is azt a megváltás lehetőségéről beszélve. De hogy magadat váltod-e meg vagy megválthat egy külső erő is, arra a válasz kultúránkként változik.
Ha a kereszténység a bort, az iszlám kávét, a buddhizmus minden bizonnyal a teát jelenti.
Azt is mondhatnánk, hogy ha a vallás az emberek ópiuma, akkor a hinduk belülről lövik be magukat.
Szokványos tévedése általában a gyakorló vallásoknak, hogy összekeverik a jelképet a valósággal, hogy ha útmutató ujjat látnak, ahelyett hogy követnék irányát, inkább cumiznak vele.
Minden vallás egy ostoba válasz egy ostoba kérdésre.
A szent először is az, amit meg lehet szentségteleníteni, s talán más nem is.
Megértettem, hogy az igaz szeretet és megértés mindent egyenrangúvá változtat. Ilyen a Mennyország.
Összességében távolságtartó lettem az egyházzal, különösen a magyar katolikus egyházzal szemben. Hitem van, de vallásom nincsen.
Az egyházon belül elkövetett sze*uális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.
A megbocsátás fontos és szép dolog, mert könnyíthet az ember lelkén, de egyúttal sajnos manipulációra is használható. Nézzük meg a kérdést egy kicsit közelebbről! Kinek kell megbocsátani? Annak, aki még bocsánatot sem kér? És ha kér, máris etikai kötelesség megbocsátani neki? És ha valaki nem bocsát meg, akkor nem is jó ember? Nem jó keresztény? Mintha gyakran ezt szuggerálnák bele a vallásos nevelés során az emberekbe. Lehet ez így igaz?
Mindaddig, amíg léteznek különböző vallások, valamennyi vallásnak szüksége lesz külső megkülönböztető jelképekre. De ha valamely szimbólum fétissé válik, és csak arra jó, hogy az egyik vallás felsőbbrendűségét bizonyítsák vele a másikkal szemben, akkor inkább ne viseljük.
A megtért ember mindig buzgóbb híve új vallásának, mint az, aki beleszületett.