Az a spiritualitás, ami minden nap megnyomorít és elvesz egy darabot a szabadságodból, rettenetesen kártékony és egészségtelen. Egy valódi spirituális közösség egyre szabadabbá tesz és közelebb visz önmagadhoz.
Perintfalvi Rita
1973. -
magyar katolikus teológus, író, egyetemi oktató, kulturális és szociális menedzser, a katolikus teológiai tudományok doktora
Először politikai változásra van szükség idehaza, és ha a politika nem akarja már felhasználni az egyházakat, mint propagandaeszközt, azok újból visszakapják a szabadságukat, s akkor belülről elindulhat a tisztulás folyamata. Ennek azonban az a feltétele, hogy olyan hiteles emberek legyenek egyházi vezetők, akik valóban ezt az utat akarják járni.
A felszabadítási teológia konkrét társadalmi üzenete az, hogy Isten mindig a kirekesztettek, a megnyomorított emberek pártján áll, ezért az egyháznak és a hívőknek is oda kell állnia. Bárkiről lehet szó, akit az adott közeg kirekeszt. Magyarországon ennek pont ez ellenkezője történik. A magyar egyházak egyáltalán nem emelik fel a hangjukat, ha ilyesmi történik.
Az egyházak és a képviselőik – persze tisztelet a kivételeknek – nagyon gyakran beleállnak abba, hogy a gyűlöletkeltő kormánypropagandát erősítsék. Ilyenkor vallási érvekkel vagy bibliai szövegekkel támasszák alá például azt, hogy miért kell gyűlölni a melegeket. Ilyenkor ezek az egyházak instrumentalizálva vannak. Tehát a politika egyszerűen kihasználja őket.
Szerintem az nem konzervatív politika, amikor gyűlöletkeltésre használjuk a politikai eszköztárat. Ami nálunk most konzervatívnak van címkézve a politikában, az valójában szélsőjobb, és ami az egyházban van konzervatívnak jelölve, az pedig fundamentalista vagy fanatikus.
Statisztikák szerint a katolikus hívek mindössze 12 százaléka jár templomba, és a magyar katolikus egyház vezetői közül senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy vajon a maradék 88 százalék miért marad inkább otthon. Az egyházat nem igazán érdeklik a saját hívei. Ami nem véletlen, hiszen nem a hívek tartják el.
Vannak bűnök, amik nem évülhetnek el, és azért nem, mert a hatásuk talán életfogytig tart. Engem a szégyen, a titok és a bánat évtizedekig elkísért. Hol erősebben, hol gyengébben, de mindig éreztem megalázó, időnként gúzsba kötő jelenlétüket. Ahogy teltek az évek, egyre jobban felfogtam, mi történt, és ez egészen addig nem segített, míg el nem kezdtem róla beszélni.
A spirituális bántalmazás létrejöttének veszélyét jelezhetik a következő hamis üzenetek: „Mondj le a saját akaratodról, és ha nem teszed, akkor egoista vagy!” „Isten akaratának kell megtörténnie, ezért neked le kell mondani a sajátodról!” Csakhogy ki tudhatja azt, hogy mi az Isten akarata? Gyakran mindaz, amit az „Isten akaratának” neveznek, valójában csupán a pap, a mester, a guru vagy éppen a hívő közösség akarata. Ezekben a felszólításokban ott rejtőzik a visszaélés esélye. Minden visszaélés egyfajta határátlépés, ami nem veszi tekintetbe a másik személy emberi méltóságát és önrendelkezési jogát.
A nemet mondani tudás rengeteg energiát követel az embertől. Ezért sokan inkább úgy élnek, ahogy mások azt elvárják tőlük, mert ez könnyebb, mint az, hogy megharcoljanak a saját vágyaikért. Belesimulni mások akaratába rövid távon nagyon kényelmes, de hosszú távon felemészti az embert.
Összességében távolságtartó lettem az egyházzal, különösen a magyar katolikus egyházzal szemben. Hitem van, de vallásom nincsen.
Minden ember alapvető vágya, hogy szeressék és elfogadják, hogy része legyen egy olyan emberi közösségnek, ahol otthonra talál.
A szeretetben és felelősen megélt sze*ualitás gyermeknemzési céltól teljesen függetlenül is hozzájárul az ember személyiségének gazdagodásához, nemcsak az egyént teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, de a párkapcsolatot is elmélyíti.
Aki rosszul bánik a másikkal, az nem beteg. Az nem őrült. Az rossz.
A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.
Mert jó dolog különlegesnek, érdekesnek, fontosnak lenni valaki számára.
Az egyházon belül elkövetett sze*uális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.
A megbocsátás fontos és szép dolog, mert könnyíthet az ember lelkén, de egyúttal sajnos manipulációra is használható. Nézzük meg a kérdést egy kicsit közelebbről! Kinek kell megbocsátani? Annak, aki még bocsánatot sem kér? És ha kér, máris etikai kötelesség megbocsátani neki? És ha valaki nem bocsát meg, akkor nem is jó ember? Nem jó keresztény? Mintha gyakran ezt szuggerálnák bele a vallásos nevelés során az emberekbe. Lehet ez így igaz?
Magyarországon a helyzet jóval súlyosabb abból a szempontból, hogy nagyon messze vagyunk még attól is, hogy bármilyen tisztulás elinduljon. Egyrészt a társadalom összességében túlságosan is eltűri az erőszakot, legyen szó akár a nők vagy gyermekek ellen elkövetett erőszakról. A férfiak ellen elkövetett erőszak pedig, ami számarányaiban ritkábban fordul elő, még ezeknél is erősebb tabunak számít. Így nem csoda, hogy egyelőre hiányzik még az a társadalmi nyomás, ami az egyházon belüli változásokat kívülről tudná kikényszeríteni.