Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
A legjobban az az ember vágyik a vakációra, aki éppen most tért vissza belőle.
Igen, láttam Párizst is; mindegyikből kapott valamit; káosz az, sűrű rengeteg, ahol minden egyes ember csak az élvezetét keresi, s ahol senki se találja, legalábbis én így láttam.
Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: „olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni”. Ezt a helyet keresi mindenki. Én is.
Már megint olyan utakra vezetett a magam választotta pasim, amelyeken máskülönben soha nem jártam volna.
Azok, akik lóháton utaznak, semmit sem tudnak arról, milyen nehéz ugyanaz gyalogszerrel.
Voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom, hol lakom.
Mert ami az utazás értékét adja, a félelem… Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól…, teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét. Egy asszony, aki önfeledten táncol, egy függöny mögül kikémlelt, asztalon álló üveg: minden kép szimbólummá válik. És amennyire saját életünk benne van ebben a pillanatban, annyira látjuk az egész létet benne tükröződni.
Ritkán kötök ott ki, ahová menni szándékoztam, de gyakran ott találom magam, ahol szükség van a jelenlétemre.
Tudom, hogy az utazási vágy a nyugtalanság és az állhatatlanság tünete; de hiszen ezek a legemberibb tulajdonságok. Igen, megvallom, az álmokon és a vágyakon kívül nincs számomra kielégülés: csak a változatosság és a szabad költözés ér valamit, ha ugyan egyáltalán ér valami valamit.
A repülőgépes utazás a természet eszköze arra, hogy úgy nézzél ki, mint az útlevélfotód.
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni.
Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.
Vannak helyek, amelyek szinte várnak ránk valahol, mint ismeretlen szeretők, és amikor – ha egyáltalán – rájuk bukkanunk, azonnal és megkérdőjelezhetetlenül tudjuk, hogy ők az igaziak.
Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak.
Utazni nekem az egyik legunalmasabb dolog. Minden várost egyformának látok, és mint már mondtam, mindenütt idegennek érzem magam, csak a Karib-tenger partján nem. Az utazásokból csak egy-egy futó kép maradt meg bennem, ezekre mindig emlékezni fogok, de nem nagyon tudom, hogy mit kezdhetnék velük.