Mi, magyarok 80 éve kell szégyenkezzünk a II. világháborús dolgainkért, és Horthy Miklóst nem engedhetjük ki a karanténból – pedig mégiscsak megmentette a budapesti zsidóságot –, ellenben a népirtó Sztepan Bandera és társai meg az ukránok remek arcok.
Bocskay óta a nemzet ősereje a nagy emberek egész sorozatát teremtette. Igaz államférfiak és hazafiak váltották egymást föl a nemzet vezérkarában. Ennek a dicső sornak jó időre utolsó tagja Zrínyi volt.
Én attól tartottam, és azt Ferenc József császárnak meg is mondtam, hogy Ausztria-Magyarország a játszmát mindig és minden körülmények között elveszíti, mert a győzőkkel és a legerősebbekkel mindig rossz lábon lesz.
Történelmünk tanítása szerint rajtunk sohasem győzedelmeskedett az ellenség ereje, hanem mindig csak saját hibánk és a sorainkban lévő belső ellenség.
A történelem azt tanítja, hogy oly népek, amelyek kényszerítő ok nélkül dobják el fegyvereiket, a jövőben inkább alávetik magukat megaláztatásnak és kizsarolásnak, semhogy újra megkíséreljék sorsuk fegyveres erővel történő jobbra fordítását.
Az államhatárokat az emberek teremtik és az emberek változtatják meg.
Ma is úgy érzem, hogy megmaradtam az ’56-os nyitott eszmeiség mellett, és igyekszem ehhez tartani magam.
Amikor este ott álltunk a rádió előtt és közénk dobták az ávósok a könnygáz-gránátokat, és mi visszadobáltuk, akkor vaskos diákcsínynek éreztem a dolgot. Amikor elkezdtek lőni, és emberek sebesültek meg, s láttam az utca népét, a „szent suhancokat”, akkor úgy éreztem, átzúdul ez az egész a fejünk fölött, és hogy ez forradalom, ami nem áll meg ott, ahol mi meg akartunk állni.
Elismerem, a történelem tele van vallásháborúkkal; de vigyázzunk: nem a vallások sokfélesége okozta a háborúkat, hanem a magát uralkodónak tartó vallás türelmetlensége.
A hatalmas, világalakító események mozgatója nem az írott betű, hanem mindig az élőszó volt.
1848 márciusában Európa lángokban állt. Vér folyt a fővárosok utcáin. Bécsben barikádokon harcoltak. Mit csináltak a magyarok? Verset írtunk. 12 pontot szerkesztettünk. Átsétáltunk Pestről Budára. Az volt az első békemenetünk.
Az elmúlt ötszáz évben minden birodalom belátta – előbb vagy utóbb, de belátta –, hogy elnyomással, zsarolással, erőszakkal, Bach-huszárokkal, pufajkásokkal nem megy velünk semmire. Elfogyott a félhold, elkopott a kétfejű sas karma, és elvásott a vörös csillag is.
A világtörténelem lényegében annak a törekvésnek a története, amellyel az ember a természet rajta kívül álló erőinek megszerzését célozza.
Nem olyan könnyű a történelemből tanulni. Nem egészen igaz az, hogy megismétlődik a történelem. Az mindég egy kicsit más. Azt nem lehet soha közvetlenül alkalmazni, ami régebben már előfordult.
Az imperializmus a proletariátus szociális forradalmának előestéje. Ez 1917 óta világméretekben beigazolódott.
Négyféle csönd veszi körül a holokausztot: az értelmetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.
A huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.
Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen.
Mely szép virágjában maradott légyen Magyarország is mind addig, valamig a maga nemzetéből választhatott fejedelmet, constál, és az historiák bizonyitják. De mihelyt derekasan a magok nemzetekből való electiót megutállák, megveték, idegen fejedelmek alá veték s adák magukat, micsoda haszon következék belőle? Nem egyéb két felé szakadásnál.