253 idézet
A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fák és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.
A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik így, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyírfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának.
A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.
Az ember gondolatának, ha a természetet akarja megmagyarázni, olyan tág terjedelműnek kell lennie, amilyen maga a természet.
A történelem előtti ember előszeretettel választotta lakóhelyéül a lápvidéket, s tekintve, hogy azóta senki sem követte a példáját, otthona úgy maradt ránk, ahogy elhagyta.
A természet nem kívánja tőlünk ösztöneink korlátozását, engedi azok kielégítését, de más módon korlátoz bennünket, éspedig igen hatékonyan: megöl minket, hidegen, kegyetlenül, részvét nélkül, lehetőleg éppen akkor, amikor boldogok vagyunk.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben
A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Amikor egyedül hagytak, gyakran álmodoztam, szinte hipnotikus állapotba kerültem. Órákig ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a homok az ujjaim között pereg. Minden egyes homokszemet külön szemügyre vettem. Mindegyik más volt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kis tudós, aki a homokot mikroszkóp alatt tanulmányozza. Miután tüzetesen megvizsgáltam a formákat, transzba estem, megszűnt körülöttem a világ.
A természet alkotása messze felülmúl mindent, amiről a legnagyobb művészek csak álmodnak.
Ha eljön a tavasz, a kertben újjászületik minden. A kövek közül kikandikál a hóvirág, és ingatja a fejecskéjét.
Sokat kell sétálnunk a szabadban, hogy a napfény és a friss levegő hatására lelkünk felélénküljön és erőre kapjon.
Mikor a beállott Balaton jegére először rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üveg módra átlátszó jég tömegében; minden irányban összevissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszegek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.
A Balaton opálos vize fényesen ragyogott, a távoli hegyek egészen közelinek látszottak, mint eső után mindig.
Odakint vakítóan sütött a nap, felmelegítette a bőrét. A tavasz már ott volt a levegőben. A virágok kinyíltak, a fák virágba borultak, a madarak éneke elnyomta a város zaját.
Vannak szerzők, akik szerint az élőlények pusztán a változatosság kedvéért sokfélék, akár a játékok a boltban.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
