Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád mert őbenne is él az Isten.
Minden, a természet bensőségesebb megismerése felé tett lépéssel újabb labirintusok bejáratához érünk.
A természet mindenütt a lélek számára ismerős hangon szól az emberhez.
Tudom, hogy megdöbbentően tudatlan vagyok. Vizsgázhatnék az egyetemen, de akármelyik vizsgán megbuknék. Ennél rosszabb: kincsként őrzöm tudatlanságomat; kényelmesnek érzem. Nem felhőzi be naivitásomat, szellemem egyszerűségét, azt a képességemet, hogy gyermeki módon csodálkozzam a természeten és felismerjek egy csodát még akkor is, ha mindennap látom. Ha 71 évemmel még ások a tudás hegyében, ezt ezzel a gyermeki magatartással teszem. “Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” – mondja a Biblia; “mert képesek megérteni a Természetet” –mondom én
A természet magában foglalja az egyensúlyt, az áramlást és az összeköttetés érzését.
Az én Istenem a természet. Szerintem a természet minden kategóriában megfelel annak, amit Istennek szokás tulajdonítani.
Amint múlt az idő, úgy kerültem egyre közelebb az állatokhoz, a természethez, s ezáltal saját magamhoz is. Egyre inkább éreztem a harmóniát magam és a mindenhol jelenlevő szellemi hatalom között. Azoknak akik már tapasztalták azt az örömöt, amit a természettel kettesben töltött órák jelentenek, nem érdemes többet mondanom. Akik pedig még nem éltek át hasonlót, azoknak inkább nem is magyarázom, mert szavaim nem képesek visszaadni azt a szépséget, és szinte misztikus örökkévalóság-érzetet, ami oly váratlanul nyilall az ember szívébe.
Őszintén hiszek a természet fantasztikus regenerálódóképességében, akár mi pusztítjuk, akár természeti katasztrófák. Van, hogy nagyon lassan jön rendbe, idő kell hozzá.
Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!
Nem tudom, mi a tudományos magyarázata, de az afrikai éjszakában messzebb láthat, mint bárhol máshol. És fényesebbek a csillagok.
Igyekszem elkerülni a tanácsadást. Az egyetlen tanács, amit adhatok, az az, hogy figyelj oda! Na nem a kezedben lévő telefonra, hanem a természetre. Sok időt töltöttem azzal, hogy a gyerekeimet a természet szeretetére tanítsam. Amikor a természetben voltunk, gyakran mondtam nekik: „Hallgassátok és nézzétek!” Rengeteg olyan technológia jelenik meg az életünkben, ami elvon minket a természetes dolgoktól, ezért én a másik irányba megyek.
Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Mi szükségem lenne varázslatra, ha eső után beszippanthatom a fák illatát, hallhatom a mohán és a kövön bukdácsoló víz dallamát, érezhetem a nyári nap melegét és az őszi alkony hűsét a bőrömön?
Az eső egy időre elállt, a felhők feloszlottak, és az ég tökéletes kék színt vett fel, megfestve a lemenő nap rózsaszín és narancs árnyalataival.
Minden egyes beavatkozás a természet folyamataiba előre nem látható változásokat okoz bennük. Az az emberi test, amely antibiotikumokat vett fel, már nem teljesen ugyanaz a típusú organizmus, mint azelőtt volt, mert a szer hatására mikroorganizmusainak viselkedése jelentősen megváltozott. Minél inkább beavatkozunk, annál többet kell elemeznünk az egyre csak szaporodó, részletes információhalmazt beavatkozásainknak egy olyan világra gyakorolt hatásáról, amelynek végtelen részletei szétválaszthatatlanul egymásba fonódtak.
Gyűlölöm a háborút. Nemcsak az emberéletek elvesztése miatt. Nemcsak az otthonok, városok, infrastruktúrák pusztulása miatt. Hanem mert a háború megöli azt is, amit a legtöbben észre sem vesznek: az élővilág biztonságérzetét, a természet ritmusát, az állatok békéjét.
Eridj ki az erdőre, a mezőre, folyó mellé, vagy föl a hegyre, […] nézd meg a virágokat, simogasd meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
Ha már nagyon vágysz a szép után, s arra, hogy elfeledhessed az embereket: gyere induljunk meg a Maroson fölfele.