264 idézet
Gyűlölöm a háborút. Nemcsak az emberéletek elvesztése miatt. Nemcsak az otthonok, városok, infrastruktúrák pusztulása miatt. Hanem mert a háború megöli azt is, amit a legtöbben észre sem vesznek: az élővilág biztonságérzetét, a természet ritmusát, az állatok békéjét.
Eridj ki az erdőre, a mezőre, folyó mellé, vagy föl a hegyre, […] nézd meg a virágokat, simogasd meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
Ha már nagyon vágysz a szép után, s arra, hogy elfeledhessed az embereket: gyere induljunk meg a Maroson fölfele.
Ott volt a tavasz. Minden fa látta már. Minden fűszál. A kövek. A vizek. A bükkök alatt egy hóvirág óvatosan elődugta a fejét. Körülnézett. Aztán egészen halkan elkezdett csilingelni.
A természet sem titkolódzik. Aki kérdezi, annak felel, de a saját nyelvén.
Közel 100, a Földön eltöltött év után végre megértettem, hogy a bolygón található legfontosabb hely nem a szárazföldön, hanem a tengeren található.
Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.
Fölöttem azúrkék az ég, alattam indigókék a víz, künn mindenütt a messzeségben finom pára borul a gyöngyszínű tengerre.
És hogyan süt a nap! Ha hangot adnánk a lángoló sugárkévéknek, akkor most Fiumétól Korfuig orgonazúgás töltené be a szigeteket és az öblöket. A nap keresztültűz a ruhámon, keresztül a testemen. Ami homály és hidegség volt a lelkemben, az megenyhül, kiderül és fölenged, tüzelni és világítani kezd.
A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fák és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.
A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik így, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyírfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának.
A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.
Az ember gondolatának, ha a természetet akarja megmagyarázni, olyan tág terjedelműnek kell lennie, amilyen maga a természet.
A történelem előtti ember előszeretettel választotta lakóhelyéül a lápvidéket, s tekintve, hogy azóta senki sem követte a példáját, otthona úgy maradt ránk, ahogy elhagyta.
A természet nem kívánja tőlünk ösztöneink korlátozását, engedi azok kielégítését, de más módon korlátoz bennünket, éspedig igen hatékonyan: megöl minket, hidegen, kegyetlenül, részvét nélkül, lehetőleg éppen akkor, amikor boldogok vagyunk.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben
A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Amikor egyedül hagytak, gyakran álmodoztam, szinte hipnotikus állapotba kerültem. Órákig ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a homok az ujjaim között pereg. Minden egyes homokszemet külön szemügyre vettem. Mindegyik más volt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kis tudós, aki a homokot mikroszkóp alatt tanulmányozza. Miután tüzetesen megvizsgáltam a formákat, transzba estem, megszűnt körülöttem a világ.
