A természet rendje csodálatos.
Természet idézetek
Éjfél előtt megmozdult a hűvös levegő, és a rétek rálehelték a falura a lekaszált virágok szomorú, tiszta, halott illatát.
Az öreg kőris mérgesen zördítette meg ágait. A bagoly ijedten lebbent a levegőbe, s jajgatva szállt tova a sötétségben, mint az erdő vénasszonya, aki már csak abból él, hogy mások meghalnak.
Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg az öreg nyárfa suttogó levelei. Szelíd ez a szél, alig mozog, de azért mégiscsak szél. A füvek nyugatnak dőlnek, a vén fa suttogása is arra úszik, mintha üzenetet küldene a csornai útra és a malom felé a testvér jegenyéknek.
Az erdő alszik. Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.
A modern ember nem csak a természettől szakadt el, hanem a természetfölöttitől is.
Körülnézek a réten. A nyíló virágok mintha belülről ragyognának, égig érő fák veszik körül a tisztást, az ágaik érett gyümölcstől roskadoznak. Fekszem, és próbálom befogadni a látványt. Úgy érzem már jártam itt.
A gyerekkori emlékeim annyira mélyen megmaradtak, hogy most is könnyes lesz a szemem, ha például a parádfürdői Ilona forrásra vagy a bükki kalandokra gondolok.
A természetszeretet valószínűleg a génjeimben van. Őseim között bányász és hobbi természetjáró is akad. Nem véletlenül lettem geológus.
Még énekelt a fecske az ereszen, búcsúra sem készült és a sok madár a patakparti bokrokban csipogott, repdesett; csak az erdőn borongott valami névtelen bánat, amint zörgő ördögszekereken futott befelé az ősz.
Rendszerint a szabadban tanultunk, mert a napsütötte erdő jóval kellemesebb volt a háznál. Az első leckéimen úgyszólván mindig érezhető volt a fenyő illata és a vadszőlő íze. Egy hatalmas tulipánfa alatt ülve tanultam meg, hogy mindenben van valami tanulság és intelem. A dolgok kellemessége megtanított hasznosságukra.
Életem első tizenkilenc hónapja alatt a tágas mezőkről, a fényességről, a fákról és virágokról olyan képet szereztem, amelyet az azután következő sötétség nem tudott egészen kitörölni. Ha egyszer látunk, „miénk a nap és mit a nap mutat”.
Utálok autózni. Hogy a természetet élvezni tudjuk, minden érzékünkre szükségünk van, kocsiban viszont nem lehet mást, csak nézni. És azt is csak korlátozottan, például az ég is csak a padlón fekve látszik.
Ősz kezd lenni. A patakon rideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült.
Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket. Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.
Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád mert őbenne is él az Isten.
Minden, a természet bensőségesebb megismerése felé tett lépéssel újabb labirintusok bejáratához érünk.
A természet mindenütt a lélek számára ismerős hangon szól az emberhez.
Tudom, hogy megdöbbentően tudatlan vagyok. Vizsgázhatnék az egyetemen, de akármelyik vizsgán megbuknék. Ennél rosszabb: kincsként őrzöm tudatlanságomat; kényelmesnek érzem. Nem felhőzi be naivitásomat, szellemem egyszerűségét, azt a képességemet, hogy gyermeki módon csodálkozzam a természeten és felismerjek egy csodát még akkor is, ha mindennap látom. Ha 71 évemmel még ások a tudás hegyében, ezt ezzel a gyermeki magatartással teszem. “Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” – mondja a Biblia; “mert képesek megérteni a Természetet” –mondom én
