Ha olykor akadályozza is őket a balszerencse, a tehetség mindig eget kér.
Nem számít, hogy mennyire vagy tehetséges, nem fog mindenki kedvelni, de ez az élet, csak maradj erős.
Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: „Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal.”
A sok művészt igazából az élet szüli. Nem iskolák és jenki kávézóláncok meg manapság divatos romkocsmák és geek szemüvegek, vagy elnyűtt szvetterek gyártói ontják magukból a művészeket, még ha ezt sokan is hiszik. Egy svájcisapkától és hónod alá csapott Tolsztoj-kötettől nem vagy irodalmár.
Valaki az imént azt mondta, hogy középszerű tehetségeknek nem érdemes a művészetüket művelniük. Gondolkoztam, és nem értek vele egyet. Szerintem az önkifejezésnek millió célja lehet, az, hogy valami maradandó értéket alkossunk, csak egy a sok közül, de akár nem is tartozik közéjük. Lehet pusztán a saját magunk vagy mások szórakoztatására, lehet az önismeret, az öngyógyítás vagy az önfejlesztés eszköze, lehet kapcsolat keresése egy magasabb hatalommal, transzcendentális, természetfeletti erőkkel, Istennel, lehet egy áramlatélmény, amelybe belefeledkezhetünk, ami örömet okoz, és lehet az igazság intenzív keresése is. Én például addig írok, amíg azt nem érzem, hogy végre igaz, amit mondok.










