Az a helyes alkotmány, amely a közérdeket tartja szem előtt; valahány pedig csupán a vezetők érdekét tekinti, az mindig hibás.
Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember leggyakrabban elkövet.
Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.
Hiába van szólásszabadság, ha senki sem bírálja a kormányt; sajtószabadság, ha senkinek sem akaródzik kemény kérdéseket föltenni; gyülekezési szabadság, de senki sem használja tiltakozásra; általános választójog, de a jogosultak fele se megy el szavazni; az egyház és az állam szétválasztása, de senki sem tartja karban a közöttük felhúzott válaszfalat. Ha használaton kívül hevernek, a jogok szóvirágokká, hazafias szólamokká válnak. Jog és szabadság: élj velük, különben elveszted mindkettőt.
Az ültetvényeken, a templomban, az udvarházban és a városházán szünet nélkül sulykolták a rabszolgákba, hogy származásuk okán alsóbbrendűek, és a nyomorúságuk Isten rendelése. A Szentírás is jóváhagyja a rabszolgaságot, ez számtalan passzusával bizonyítható. Ez a „különleges intézmény” így tarthatta fenn magát minden gyalázatossága ellenére, amely még a haszonélvezői számára sem maradhatott teljesen észrevétlen.
Régebben mindent olyan fontosnak hittem. Ma már tudom, hogy mindenki nélkülözhető. Én is.
Az összeesküvés-szindróma egyfajta társadalmi betegség: sokan képtelenek elfogadni a megtörtént esetek triviális magyarázatait, inkább valami okkult hatalom kezét látják a dolgok mélyén, és hát ezzel a felelősségek elől is remekül el lehet menekülni: nem, ez nem a mi hibánk, hanem a tudodkié. Hát így megy ez.
Mindig az volt a meggyőződésem, hogy másokkal szemben úgy kell viselkednünk, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk viselkedjenek. „Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz” – azt gondolom, ha ehhez tartanánk magunkat, egy kicsivel mindannyian jobban élhetnénk.
Az emberi nyomorúság jár mindig az eszemben, ez gyötör… hazugnak érzem, ha a költők a világ dicsőségét zengik. A legtöbb ember, akivel találkozom, gondban, szegénységben, betegségben él.
A multi-kultúra a világ valódi kultúrája – tiszta faj nem létezik.
A közösség veszélye, hogy aki nem tartozik oda, azt gyanúsnak tartják. Azokat, akik a saját útjukat járnák, a magányos farkasokat szívesen kirekesztik.
A csoport bármely tagjának joga van ahhoz, hogy megkövetelje az ideálok, az alapeszme és az etika legmagasabb szintjét, és joga van ahhoz, hogy megkövetelje, hogy ezeket fenntartsák. Egy igazi csoport tartozik a tagjainak azzal, hogy gondoskodik a megélhetésükről, és gondoskodik egy esélyről a jövőbeli generációk számára.
A dolgozó nem csak egy dolgozó. A munkás nem csak egy munkás. A hivatalnok nem csak egy hivatalnok. Ezek az emberek élő, lélegző, fontos pillérek, akikre civilizációnk teljes szerkezete épül. Nem fogaskerekek egy óriási gépezetben. Ők maguk a gépezet.
A férfi felelős a fennálló világért, ennek működéséért és szerkezetéért. A nő feladata az, hogy az emberek személyiségével és gyermekeivel törődjön. A jövő nemzedékének szinte egyedüli őrzőjeként sokkal nagyobb tiszteletre jogosult, mint az a rabszolgahelyzet, amit a múltban betöltött. Nem elvakult utópikus gondolat, hogy a nő az eddig elfoglalt helyénél magasabbra emelhető. És magasabbra is kell emelni, ha a holnap nemzedékének gyermekkorát emberhez méltóvá kívánjuk tenni, ha az otthonokban békességet és nyugalmat szeretnénk látni s ha társadalmi haladást óhajtunk.
A legtöbb normál ember alkut köt a társadalommal. Rendes lesz és a társadalom gondoskodik róla. De amit a társadalom sutba vág, azt valakinek újra fel kell szednie.
Úgy érzem, hogy világunk a bűnös gondolatoktól megzavarodott égi szellemek purgatóriuma. Úgy tetszik nekem, hogy a világ negatív jelentésű lett és a magasztos, finom lelkiség szatírává változott.
A civilizációtól távoli világban az ember energiái a mindennapi betevő megszerzésére összpontosulnak. Lehet, hogy banális és idejétmúlt ez a megállípítás, mégis egy olyan fontos igazság ez, amit mi, jómódú nyugatiak gyakran elfelejtünk.
A dzsungelben kiderül, hogy mire van szükség az életben maradáshoz, és a televízió, az autó, az olívabogyó a koktélban vagy a divatos öltöny nincsen közöttük. Három év Amazóniában, és minden ilyesmi olyan mértékben veszti el a jelentőségét, hogy végül csak azt kérded magadtól csodálkozva, minek is kellettek neked az ilyesmik valaha.
Minden korban más az ideális nőtípus. Az én időmben a Sophia Lorenhez hasonló, júnói alkat volt a menő. Ma a majdnem anorexiás tévésztárok jöttek divatba, ezért a mai lányok nemcsak ezek miatt a félrevezető minták miatt küszködnek, hanem saját, uniformizálódásra való képtelenségük miatt is.
Elég, ha beleolvasunk bármelyik honlapon a kommentek sorába, és máris kijózanító ízelítőt kaphatunk az ellenszenvből és az antihumánumból, amivel embertársaink egymás iránt viseltetnek.