Az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon.
Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,
hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel –
gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.
Ha azt hiszed, hogy egy hasonlóval elfeledheted az elsőt, nagyon is tévedsz.
Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, amit férfinak, becsületes embernek nem szabad tenni – és én mégsem tudom őt gyűlölni. „Tegnap még szerettelek, holnap már gyűlölni foglak!” – Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de nem lehet azt – érzeni.
Néha úgy gondolod, hogy megtaláltad az igazit, aztán rájössz, hogy igazából csak egy ribanc volt.
Azt gondoltam, hogy már megsérültem ezelőtt,
De senki nem hagyott rajtam ekkora sebet,
A szavaid mélyebben vágtak egy késnél,
Szükségem van valakire, aki életet lehel belém.
Az meg kitépte egyben a szívem,
aztán eldobta messzire innen,
én meg reszkettem, semmit se tudtam,
Ő meg ott állt mellettem.
Hányszor éreztem, hogy fázol velem,
Már a kezem sem nyúlt feléd.
Még egyszer hozzám értél, megszorítottál,
Azt mondtad, nem engedsz el, mégis itt hagytál.
Az összetört szívet túl jól ismerem, nem könnyű kigyógyulni belőle. Néha nem is sikerül.
Férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem az első vereség!
Szerelmi bánatra szerelem kell, de nem ám olyan álmodozó, képzelődő, sóhajtozó. Oda csata kell, s győzelem. Nagy győzelem, ami gyógyír tud lenni a sértett büszkeségre.
Nekem nem kellesz már, időd rég lejárt,
Hazug szavad nem érint már,
Csak egy emlék vagy már, régi, ócska tárgy,
Akit a por ellep talán.
Félig sem szerelem,
Amit játszottál te velem.
De ha elhittem, akkor elhittem,
Mire jó, mit szégyellem?
Ne várd, hogy újra kezdjük. Elpusztultál, nem vagy.
Nem én, te ölted meg szerelmünket. Elhervadt,
mint vadvirág, melyet az út szélére dobtak
és letapostak.
Ha az ember fiatal, vagy lehet akár öreg, és beleszeret valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán piedesztálra emeli, végül tükröt lát a másikban. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a saját hibáit is kezdi észrevenni, és minél jobban látja, annál inkább fölnagyítja, míg végül képtelen elviselni és szétrombolja a szerelmet, mondván, hogy erre nincs szüksége.
Mostantól kezdve egy csomó finom érzelemnek le fogom vágni az ujjait, át fogom metszeni a csuklóját, hogy ne tudjanak felmászni, és ne süllyesszék el a szívemet.
Ha az ember nem szeret valakit, akkor az nem törheti össze a szívét.
Az ember sündörög, eped, marad,
s csapdába csalják észrevétlen;
öröme nő, aztán keserű lében fürdik.