Szerelem az, ha
ébredned is jó azzal,
akivel alszol.
Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.
Ha szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkölcstelen. Az én olvasatomban sokkal „erkölcstelenebb” úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, abbeli félelmünkben, hogy megbélyegez minket a társadalom.
Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.
Mi lehet csodálatosabb érzés két lélek számára, mint hogy kötelékük egy életre szól?
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Ha a sors úgy hozza, hogy ez életem utolsó perce, amit vele tölthetek, azt nem pazarlom el erőltetett, magamra kényszerített húzódozással. Szerettem őt… jobban szerettem annál, hogy el ne kergessem utamból akár a féltékenységet is, ha meg akarja zavarni a szívélyes búcsút. Egyetlen szívélyes szó, egyetlen gyengéd tekintet elég nekem életem hátralevő részére. Vigaszul a magány óráiban; elfogadom, megízlelem az elixírt, s nem engedem, hogy kevélységből megkeseredjék a pohár.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:
egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás –
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!
Mindig hinni fogok a szerelemben, csak időközben megváltozott a korábban gondolt elképzelésem róla.
– Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (…) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes.
– Mivel táplálkozik? (…)
– Barátsággal. Barátságot zabál.
Akár az egyenesek. Egyetlen pontban, egyetlen pillanatra metszik egymást a tér végtelenjében. S aztán haladnak tovább kiszabott útjukon, soha vissza nem térve. De ez a pont és az a pillanat örökre meghatározza őket.
Tenger, ha kutatom,
Csipkeszélű árját,
Kék égen repülő
Felhőknek uszályát,
Mintha a kedvesem
Röptetné ruháját.
A szerelem egy láng,
amit nem lehet megszelídíteni,
és bár készséges áldozatok vagyunk, kedvesem,
nem lehet csak minket hibáztatni.
Te meg nem felejtesz el, én meg nem talállak meg,
Soha többé nem találunk élőlényeket.
(…)
Akármilyen nyilat lősz ki, akárhová megy,
Soha többé nem talál el élőlényeket.
A szerelem olyan gyümölcs, aminek mindig szezonja van, és mindenki számára megszerezhető.
Nem lehet nagy a csalódás ott, ahol nincs elmélyült szerelem.
Minden férfi életében csak egy nő létezik, a többi csupán az árnyéka.
A szerelem egy olyan szituáció, ahol készen kell állnod arra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat, mert jönni fog valaki, aki el akarja venni tőled, és ha nincs elég versenyszellem benned, akkor a legkisebb küzdelemtől is visszariadsz, és lemondasz róla.
