A szerelem szerelemmel kezdődik, s a legerősebb barátságból is csak gyenge szerelem fejlődhet.
A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez: ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.
A barátság szilárd minden egyébben,
kivéve a szerelem dolgait.
Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.
Amikor a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség; amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra, hogy pusztán az adás öröméért adjon – akkor add még hozzá ehhez a meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az együttérzés fölött semmi nem áll.
Néha, nehéz körülmények között, összetévesztheti az ember az együttérzést a szerelemmel.
A szerelem csak egy ócska trükk, amit a természet játszik velünk, hogy fennmaradjon a fajunk.
A remény felütötte gyenge fejét, és én vigyázni fogok rá, mert szerelem nélkül az ember lelke elszáradna.
Benned él párod sajgó negatívja, várod, hogy a varázsszót kimondja: Én vagyok Te – mellyel örök sebedet begyógyítja.
Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok.
A valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény – bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.
Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni.
A jelesebb születésnapok egyben visszatekintő, összegző szerepet is kapnak.
Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.
Volt már, hogy széttártad a karod, és csak pörögtél, pörögtél nagyon sebesen? Hát, olyan a szerelem: zakatol a szíved, és fejtetőre áll a világ, de ha nem vigyázol, ha nem szegezed a tekinteted egy nyugodt pontra, könnyen elszédülsz, tudod, és akkor nem látod, mi történik körülötted az emberekkel, és azt sem, hogy mindjárt elesel.
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.