Van a szerelem… A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.
Van, hogy csak egy pillanatot kapsz… Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért… Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.
Ó, te elragadtató szerelem te! a-
mely Éva csábítója volt, ugyan-
illyen szerelmet érezett az a
kigyócska.
Ki soha minden valószínűség ellen vakon nem hitt, ki soha nem kételkedett: az sohasem szeretett életében.
Amikor szerelmes vagy, nem vagy eszednél, mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes.
Jobb fájón nélkülözni, akit szeretünk, mint együtt lenni azzal, akit nem.
Semmit se szeretek jobban az éppen létrejövőnél; s beleértve a szerelmet is, semmit sem ismerek, ami a legelső érzések gyönyörűségén túltenne.
Önmagunkat csapjuk be, ha életünk magasabb céljait egy olyan viharos érzéstől tesszük függővé, mint a szerelem.
A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.














