678 idézet
Én vagyok az első versenyző a családunkban, bár az érdeklődés az autók iránt generációk óta megvolt. Nagypapám és édesapám is szerelő volt, utóbbi pedig az autóiparban indított vállalkozást. Emiatt természetesen én is beleszerettem az autókba, majd minden apám egyik üzleti útja után kezdődött. Az Egyesült Államokból hazahozott egy távirányítású autót, amivel eleinte otthon a kertben és a suli sportpályáján gyakoroltam. Ekkor 6-7 éves voltam, majd nem sokkal később elkezdtem versenyeken indulni.
Mint profi bokszoló Muhammad Ali volt az első számú példakép számomra, ő a legnagyobb ikon ebben a sportágban. Gyerekként azonban nem csak egyfajta követendő példát vagy elérni kívánt célt lát maga előtt az ember. Természetesen kamaszként az első példa, amit maga előtt lát az ember, az az édesapja, engem pedig fiatalon az nyűgözött le a legjobban, hogy őt mennyire lenyűgözi az, amikor Muhammad Alit látja bokszolni. Emiatt kezdtem el az ökölvívást én is, olyan akartam lenni, mint ő. Amikor láttam a meccseit, feltűnt, ahogy hergelte, heccelte az ellenfelét a ringben, kihasználva annak haragját. Mert amikor az ember elveszti a fejét, akkor hibázik. Ő sokkal inkább ésszel és szívvel küzdött, mintsem erővel, én pedig pontosan ilyen próbáltam lenni. Úgy gondoltam, erre én magam is képes vagyok, édesapám pedig szülőként és edzőként is mindent megtett azért, hogy a sportban maradjak, és egyszer profi legyek.
A középiskolák mai tantervében a tornának csak rövid két órát szentelnek hetenként, az azon való részvételt is a tanuló döntésére bízzák. Ez a tisztán szellemi kiképzés a szükségesség durva félreismerése. Egyetlenegy napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy a fiatalember legalább délelőtt és este egykét órás testgyakorlásban ne részesüljön, és pedig a sport és torna minden ágában.
Sporttörténészek szerint eredetileg egy horvát kosárlabdástól származik az a mondás, hogy egy jól sikerült cselnek csak te örülsz, míg egy jó passznak legalább ketten: az, aki adja, és az, aki kapja.
Ez az edzői munka lényege: rá kell mutatni a játékosok hibáira, és el kell érni, hogy ők visszajelezzenek, igen, tudják, valamit rosszul csináltak. Ha nem ismerik el a hibájukat, vesztettünk.
Habár a kosárlabda egy öt fős csapatsport, a játékot körülvevő kultúra mégis az egoista viselkedést ünnepli, és a csapatépítés helyett az egyéni sikereket helyezi előtérbe.
Szerencsére a kosárlabda nem az a sport, ahol ne tudna akár öt idegen ember is együttműködni és pontot szerezni.
Egy olyan test felépítése, amivel testépítő bajnokságokat lehet nyerni, nem megy egyik percről a másikra, de még egy, két, három év is kevés hozzá. Sok-sok évig szünet nélkül mindennap dolgoznom kellett – amiért senki sem fizetett – azért, hogy a testem mérete és arányos felépítése végül felkeltse a bírák, Joe Weider vagy a nagyközönség figyelmét. Azután további éveket fektettem bele abba, hogy csiszolgassam és megőrizzem olyan formában, amivel sorra nyertem a Mr. Olympia címeket, és eljátszhattam Conant és a Terminátort.
Addig gyúrtam, amíg be nem durrantak az izmaim; azután folytattam, amíg be nem ütött a fájdalom, amiről Ali is beszélt; azután csináltam még egy kicsit, amíg már mozdulni se tudtam. Jobb napokon ki se lehetett rángatni a teremből.
Ha visszatekintek a nemzeti együttesben eltöltött tíz évemre, azt mondom mindig voltak fellángolásaink, de az 1986-os vb után már nem volt reális esélyünk a kijutásra. Már csak amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuk a szövetségi kapitányokat, mint más az alsónadrágját.
Egy-egy klasszis megoldás ösztönből fakad, míg az edzés tudományos hátterű: utóbbi az előbbi szolgálatában áll.
Tudok szimpatikusan, jól nevelten viselkedni, képes vagyok visszafogni magam, nem okoz gondot a hallgatás. De a pályán a zabolátlan energiák, az égbe szökő adrenalinszint és testi erőm által teljesedem ki. A pályán megszállottá válok.
A sport megtanított rá, hogy legyek mértéktartó, hogy kerüljem a túlzásokat – még akkor is, ha nagy a kisértés.
Amikor egy válogatottat edzek, akkor azt az országot és azokat az embereket kell képviselnem. Miközben tudom, hogy mindig akadnak, akik úgy vélik, ők ezt nálam sokkal jobban csinálnák… Kapok is tanácsokat bőven. Ám töretlen bizalmat is érzek, ami nagyon jólesik.
Pontosan tudom, milyen változékony a futball. Ami az egyik meccsen remekül működik, a következőn esetleg befuccsol. Ezért is nincsenek látványos gólörömeim. Okosabb dolog kivárni, mi lesz a vége.
Egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó játékosból jó edző válik. Máskor ellenben közepesen tehetséges játékosból lesz valaki kiemelkedő edző.
A futball az elsöprő szenvedély, de teniszben és síelésben is eredményes voltam. Tizennégy évesen döntenem kellett, mibe fektetek több energiát. Ekkor a focira esett a választásom a tenisszel szemben. Aztán igazolt versenyző lettem, és elindult a sportkarrierem.
Olyan jó focizni! Majd meglátod, mennyire felpezsdít!
A foci nem arról szól, hogy te legyél a legjobb, a legerősebb, és a tiéd legyen a gól meg a dicsőség. A foci csapatjáték, és a másik sikere ugyanúgy a tiéd is.
A sport egyebek között éppen a kegyetlen egyértelműsége miatt olyan nagyszerű: nem létezik például olyan, hogy rossz, de mázlista százas futó vagy centerhalf: a sportban lelepleződik az ember. Ugyanakkor rengeteg rossz és mégis tisztességesen megélő színész, zenész és író van; olyan emberek, akik a megfelelő helyen voltak megfelelő időben, vagy épp a kellő ismeretségekkel rendelkeztek, vagy akiknek egyszerűen túlértékelték a tehetségét.
