A sport egyebek között éppen a kegyetlen egyértelműsége miatt olyan nagyszerű: nem létezik például olyan, hogy rossz, de mázlista százas futó vagy centerhalf: a sportban lelepleződik az ember. Ugyanakkor rengeteg rossz és mégis tisztességesen megélő színész, zenész és író van; olyan emberek, akik a megfelelő helyen voltak megfelelő időben, vagy épp a kellő ismeretségekkel rendelkeztek, vagy akiknek egyszerűen túlértékelték a tehetségét.
A futball olyan fogyatékosságnak minősül, amellyel mindig számolni kell. Ha tolókocsihoz lennék kötve, senki nem szervezne a környezetemben semmit egy legfelső emeleti lakásba, akkor hát a bajnoki idény alatt miért terveznék bármilyen közös programokat egy szombat délutánra?
Mark Cuban, a Dallas Mavericks tulajdonosa Dagi Albertnek hívott, amikor büntetőket dobtam. Amikor először hallottam, nagyon mulatságosnak találtam. El is érte, hogy kihagyjam a büntetőket. Na jó, ez nem igaz, amúgy is kihagytam volna őket, de így jobb a sztori.
Mindenkinek megvan a maga teóriája arról, miért nem tudok büntetőzni: túl nagy a tenyerem, az egész fejben dől el, túl sokszor változtattam meg a mozdulatomat, nem nyújtom ki eléggé a karomat, el kellene mormolnom egy imát a dobás előtt, ennem kellene három levágott héjú mogyoróvajas szendvicset. Őrültnél őrültebb ötletek… Anyámnak is megvan a saját elképzelése, miért nem tudom bedobni a büntetőket. Amikor Németországban éltünk, a környéken kóboroltam, és felmásztam egy fára, de leestem, és eltörött mindkét csuklóm. Talán begipszelték, már nem emlékszem. Nagyjából magától gyógyult meg, viszont azóta sem tudom egyáltalán visszahajlítani a csuklómat. Akárhogy is, anya szerint ez áll a gyenge büntetőzésem hátterében.
Körbenézek, és azt látom, hogy a csapattársaim befeszültek. De teljesen. Ötpercenként kirohan valaki a slozira. Aztán nekem is ki kell mennem, és miközben a fenekemet törlöm, támad egy ötletem. Elég gusztustalan, de azt hiszem, működhet. Amikor tehát visszatérek az öltözőbe, egy sza*os vécépapírt tartok a kezemben. Elkezdem körbe-körbe kergetni vele a többieket. Mind sikoltoznak, huhognak és nevetnek, és hamarosan ideje indulni a pályára, ők pedig felszabadultak. Működött a tervem.
Az MBI mérkőzésein a svéd papák lájtos szurkolását lehetett hallani:
– Gyerünk, fiúk! Ügyesek vagytok!
A Balkán meccsein más volt a helyzet.
– A kur*a anyád, te tetű! – halottam az őrült, láncdohányos jugoszlávok ordítozását, akik, ha úgy tetszett, hozzánk vágták a cipőjüket. Fas*a, gondoltam, akárcsak otthon.
A szünetben beállítottak Nedved elé. Elképesztő volt a teherbírása, és valósággal edzésfüggő volt. Minden tréningünk előtt biciklizett egy órát, csak úgy, a maga kedvére. Utána futott még egy órát. Szóval nehéz volt megfelelni az általa állított követelményeknek.
Japánban van egy zen szerzetesi szekta, amelynek tagjai 1000 maratont futnak le 1000 nap alatt, hogy megvilágosodjanak a fájdalmon és a szenvedésen keresztül.
Kezdő koromban azt hittem, mindent tudok. Szerencsére hamar rájöttem, hogy semmit se… Gyakran előfordult, hogy nem ütőfelülettel találtam. Ilyenkor jött a zsákolás. Nem egyszer, nem százszor, milliószor. Akkor érkeztem az edzésekre, amikor még senki se volt ott, s akkor távoztam, amikor már mindenki hazament. Hivatásos versenyző koromban a legegyszerűbb gyakorlatokat is elővettem.
Hiszem, hogy jó esélyem lett volna megnyerni a bajnoki címet, miután én legyőztem olyan bokszolókat, akik legyőzték Giardello-t.
– nyilatkozta meghiúsult világbajnoki címmérkőzéésnek esélyeiről.
Azt hiszem, képes lettem volna negyedszer is megnyerni az olimpiát, amennyiben az amatőr ökölvívásban maradtam volna.
Az endorfin euforizáló hatását minden, rendszeres, folyamatos, akaratlagos ritmikus tevékenységet folytató, tréningben lévő személy átélheti, mivel a ritmikus- egyenletes és monoton mozgás sajátosan módosult (jobbagyfélteke-aktív) tudatállapotot hoz létre. Ez pedig megkönnyebbült, lebegésszerű, felfokozott életörömmel járó természetes transzállapotélményben élhető át. Ebben az eufóriában sem fáradtság, sem fájdalom vagy diszkomfort nem érezhető, ami a fokozottan termelődő endorfinnak köszönhető.
Annak idején sokan mondták nekem, hogy nem lesz belőlem jó bokszoló. Aztán láttam a televízióban Leon és Michael Spinkst, mindketten úgy nyertek aranyérmet a montreali olimpián, hogy szegény környéken nőttek fel. Az ő példájuk is kellett ahhoz, hogy ráébredjek, én is meg tudom csinálni, amit elterveztem.
Aki azt gondolja, hogy a gólszerzés jobb, mint a szex, annak segítségre van szüksége.
Ha Zlatan késik az edzésről, a többieket büntetik meg, amiért túl korán mentek.
Szándékosan sosem okoznék sérülést senkinek. De aki ezzel gyanúsít, annak eltöröm a lábait. És az szándékos lesz.
Ha elérjük, hogy a nézők jobban megértsék, mi zajlik a vízben, mit miért fújt a bíró, az lehet az egyik kulcsa a lelátók telítettségének és a vízilabda nagyobb népszerűségének.
Szépen lassan rájöttem, hogy az érzelmek nem az edzéstartás és a mérkőzés idejére valók. Ott az értelem szükséges, meg a szenvedély. De nem az érzelem. Érzelemnek akkor van helye, amikor a mérkőzés eldőlt valamilyen irányba: megvan az arany, nincs meg az arany. Ezek a pillanatok az érzelem pillanatai.
Én nem voltam olyan jó játékos, mint az olimpiai bajnokaim. De jobb voltam annál, semmint hogy a hátam mögött kiröhögjenek, hiszen megszakításokkal 13 évig voltam válogatott. Így például amikor Molnár Tamásnak megmutattam egy reptéri átszállásnál, még az első olimpiai arany megszerzése előtt, hogy miként akadályozza meg a védőt a megelőző szerelésben, hitt nekem. Tudta ugyanis, hogy játékosi tapasztalataim alapján adok tanácsot.
A játékos mindig igényli a visszajelzést, a gondoskodást. Számára ez akkor is pozitív, ha nemcsak dicséretet, hanem építő kritikát, javulási, fejlődési tervet is vázol neki az edzője. Így tud kiépülni a kölcsönös bizalom.