Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa.
Soha életemben nem jártam pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Soha. Tudod, az olaszok kicsit előítéletesek az ilyesmivel szemben.
Nem biológia a szerelem (akkor az állatok is szerelmesek lehetnének), hanem pszichológia. (…) Mert az benne a csudálatos, a gyönyörű, hogy (ez még biológia) ezer és tízezer hozzám való fiú közt itt van ez az egyetlenegy (most jön a pszichológia), aki ezer és tízezer hozzá való lány közül csakis engem akar, engem választ, engem szeret, és végleg elszánta magát, hogy hozzám kösse az életét. Így leszünk egymásnak a legfontosabbak… épp ez a szerelem! Amikor a lány meg egy fiú eljut odáig, hogy kölcsönösen, egyik a másikat a világon mindenkinél fontosabbnak érzi.
Azt, hogy az egyén mit él meg stresszként, az egyén alkata és még inkább a személyes élettörténete határozza meg.
Aligha van egészséges ember, akinél teljesen hiányozna a nemi cél mellett valami perverznek nevezhető függelék.
A pszichológiában sem a szorongás, sem a démonok nem értékesíthetők végokokként, a melyek ellenállnak minden további elemzésnek. Másként állana a dolog, ha démonok csakugyan léteznének, de hiszen tudjuk, hogy ezeket, miként az isteneket is, az emberi lelki erők alkották, valami által és valamiből teremtődtek tehát.
Ha úgy tetszik, bátran nevezhetik a pszichoanalízist folytatólagos nevelésnek, amely a gyermekkor maradványainak leküzdésére tanít.
A pszichoanalízis a lelkivilágban rejlő elfojtott dolgokat akarja tudatossá tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond, maga is csak ember, akiben ilyen elfojtott tendenciák élnek, s talán csak fáradságos munkával tarthatók féken.
A meglévő önbizalomhiány fokozza a megfelelési kényszert. A bizonytalan nem értékeli önmagát, de szüksége van pozitív visszajelzésekre. Ezt nem kapja meg saját magától, ezért mindent elkövet, hogy mások szeressék és értékeljék őt.
Különösen gyakori aktivációs deficit az önbizalomhiány, mely sokféle formában jelentkezhet: önállótlanság, kisebbrendűségi érzés, válságtúlértékelés, zavarodottság, szégyenlősség, gátlás, szorongás a döntési helyzetben, félelem a jövőtől.
Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára.
Borzasztó, hogy az ember egyedül van
borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül
vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van.
Egy terapeuta ezt mondta nekem egyszer: „Ha választanod kell a bűntudat és a bosszúság között, mindig a bűntudatot válaszd!” Sokakkal megosztottam már azóta ezt a bölcsességet. Ha lelkiismeret-furdalást érzünk azért, mert visszautasítunk valakit, viszont bosszúságot okoz, ha beleegyezünk valamibe, inkább mindig a bűntudatot válasszuk! A harag a lélek öngyilkossága.
Nem számít, hogy más emberek nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek: sosem másokhoz képest szenvedünk.
Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk.