Borzasztó, hogy az ember egyedül van
borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül
vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van.
Egy terapeuta ezt mondta nekem egyszer: „Ha választanod kell a bűntudat és a bosszúság között, mindig a bűntudatot válaszd!” Sokakkal megosztottam már azóta ezt a bölcsességet. Ha lelkiismeret-furdalást érzünk azért, mert visszautasítunk valakit, viszont bosszúságot okoz, ha beleegyezünk valamibe, inkább mindig a bűntudatot válasszuk! A harag a lélek öngyilkossága.
Nem számít, hogy más emberek nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek: sosem másokhoz képest szenvedünk.
Bármily szánalmas legyen is az önmagunkról alkotott képünk, nem csak azért ragaszkodunk hozzá, mert megszoktuk, hanem öntudatlanul is lehetővé tesszük ezzel magunk számára, hogy másokat okoljunk azért, mert ilyenek vagyunk.
A nárcisztikus én üres; az ilyen én mélyén a Semmi ül.
A pszichológiai szabály állítása szerint, ha egy belső helyzet nem tudatosul, akkor kívül történik meg, sorsként. Azaz, ha az egyén nem tudatosítja ellentmondásait, akkor a világ kénytelen erőszakosan eljátszani a konfliktust és ellentétes feleire szétesni.
A gyűlölet mindig arra a valamire összpontosul, ami tudatosítja az emberben (saját) rossz tulajdonságait.
Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.
Az, hogy valaki lelkileg rendben legyen, ugyanolyan fontos napi tevékenység, mint a sport.
Nagyon divatos a pszichológia, és nagyon divatos felmentést adni a múltból, hogy mindent a gyerekkorból örököltünk és hoztunk. (…) Nagyon könnyű belekapaszkodni az édesanyánk és édesapánk elvétett hibáiba, megjegyezni belőlük két mondatot, és nem dolgoznunk magunkon, és nem menni terápiára.
Egy egészséges szemléletű családban az az alapgondolat, hogy minden rendben van. Ez az alapállapot, aminek feltétele, hogy higgyek önmagamban, és gyermekkoromtól fogva azt éljem meg, hogy kompetens vagyok.
Egyszer felkerestem egy pszichiátert. Egy rossz szokás miatt, ami teljesen az életem részévé vált, úgy gondoltam el kellene mennem egy pszichiáterrel beszélni. Amikor beléptem a rendelőjébe, rákérdeztem: – Ön szerint egy terápia valamilyen módon károsíthatja a kreativitásomat? – Mire ő azt felelte: – Nos, David, őszintén szólva, igen. – Elbúcsúztam hát tőle, és hazamentem.
A bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával, hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból.
Tudod, milyenek a gyerekek. Mindig azt hiszik, hogy ami rossz, arról ők tehetnek. Azt gondolják, ha rosszul érzik magukat, akkor rosszak.
A trauma egy olyan esemény, ami annyira megrázza az organizmust, hogy azt követően nagyon nehéz újra megtalálnia valakinek az egyensúlyát. Tehát a trauma az olyasvalami, ami megtörtént, de amiről nem lehet beszélni, amivel kapcsolatban úgy kell tenni, mintha soha meg sem történt volna.
A pszichoanalitikus az a szakember, aki képes a tudattalant kigombolni. Annak pedig belső gombolása van. De mit kezd a cipzárral?
Nem az egóból lesz akadály, hanem az akadályból egó. Ez a végső igazság. Van egy valóságfolyam, és hogy az fogalmakká szilárduljon, egy pszichés mechanizmus létrehozza az egót. Nem az egó teremti vagy képezi az akadályt meg azt a szemüveget, amin keresztül torzan szemléled a világot, hanem a torz képet mutató szemüveg hozza létre magát az egót.
Aki a neurotikus félelem tárgya elől menekül, csak nehezen hiszi el, hogy az épp az ő félelméből meríti a hatalmát. Aki a maga félelmét bátorsággá alakítja, és nem menekül többé, azt veszi észre, hogy a rém megtorpan: az üldöztetés véget ér, mert a beteges félelem a maga tárgyának az egyedüli erőműve. Nem a tárgy kelti a félelmet, hanem a félelem ruház fel akármilyen tárgyat a maga démoni erejével.