Az otthon az a hely, ahová menekülünk, vagy ahonnan menekülünk. Olyan helyet keresünk, ahol feltétel nélkül fogadnak el. Amit végre otthonnak érezhetünk. Mert csak ott lehetünk azzá, akik vagyunk.
Az otthont nem lehet falak közé szorítani, nem lehet kulcsra zárni. Mert az otthon egy érzés. Egy érzés, amit nem tudsz felépíteni, berendezni, vásárolt tárgyakkal felékesíteni. Az otthon egy érzés, amit nem vehetsz, csak kaphatsz. Tőle. Vele, mellette mindenütt otthon vagy.
Minden évben ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazokat az ételeket esszük, követjük a hagyományokat, és megosztjuk egymással azokat a dolgokat, amelyektől úgy érezzük, valahová tartozunk. És végső soron valójában mindannyian csak az otthonunkat keressük.
Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Lehet, hogy már nem emlékszel rá, de én komolyan gondoltam, hogy építek neked egy házat, egy hatalmas kerttel egy dombra, ahonnan tisztán lehet látni a tengert. A legmodernebb konyhával felszerelve, az alagsorban pedig lett volna egy stúdió, a szobádban a szekrényedből sosem fogytak volna ki a divatosabbnál divatosabb ruhák. Egy menedék lett volna neked, aki olyan sokat sírtál már a férfiak miatt, egy menedék, ahova mindig mosolyogva tértél volna haza.
A nőket nem a csillagok érdeklik, hanem a négy fal, amely menedéket nyújt, amikor fúj a szél, a tűzhelyen rotyogó fazékra figyelnek és jól táplált, alvó gyerekek arcát ügyelik.
Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.
Az asszony viselkedjék úgy, mint egy feleséghez illik, az otthona pedig legyen otthon. Ha máson jár az esze, ne menjen férjhez.
Luxusra nincs szükségem. Egy apró falucskából jövök. Kinek mennyi pénze van, nem számít. Belül még mindig abban a falucskában élek, csak azóta egy kicsit nagyobbacska lett.
Minél távolabb vagyunk az otthonunktól, annál többet gondolunk rá. A nap melegére sem akkor emlékezünk, mikor éppen süt, hanem akkor, ha nagy sötét felhők járnak felettünk.
Ifjúkorunk városai formáltak bennünket azzá, amik vagyunk, legyenek bármilyen elmaradottak is. Megvetjük őket, vagy, vesztünkre, túlságos könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig hidd el, néha haza kell és haza is lehet látogatnunk. Nem, nem azért, hogy megtaláljuk elveszett otthonunkat, hanem, hogy emlékét szentté tegyük.
Elfogy a szándék, fölcserélt otthonok,
alatta a föld rég futóhomok,
s hová a szél hajtja, ott ver tanyát
az, aki egyszer elhagyta otthonát.
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!
Vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyőjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalára helyezzük.
Az otthon egy érzés, amikor tartozol valahova, és kellesz valakinek.
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
Az ember mindenhová magával viheti a szülővárosát, és teljes életet élhet benne. A szülőváros nem statikus földrajzi fogalom, sőt mi több, az ember kitágíthatja a határait, vagy a magasba emelheti.
Senki se kíváncsi rá, milyen boldogító vagy gyilkos közlendővel lép be az otthonába az ember, a neandervölgyi ős nyilván akkor tanult meg könnyezni, mikor először élte át, hogy egymaga diadalmaskodik a hazahurcolt bölény mellett, nincs kivel megosztani a harc élményét, nincs kinek megmutatni sem a zsákmányt, sem a sebeit.
Vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja?