A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke – mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék.
Valószínűleg ez a titok, ha azt akarjuk, hogy a dolgok olyanok maradjanak, mint régen. Felfelé kell nézni.
Nevess magadon, és nevess az életen. Ne gúnykacaj vagy önsajnálattól tocsogó nevetés legyen ez, hanem gyógyír, csodaszer, amely enyhíti a fájdalmat, kigyógyít a depresszióból, és segít megfelelő távolságból kezelni az adott pillanatban szörnyűnek látszó kudarcokat.
A világon mindig lesznek rossz dolgok. De a fény legyőzi a sötétséget. Minden alkalommal. A gyertya megvilágítja a sötétet, de a sötét nem sötétíti el a gyertyát.
Szeretem azt az embert, aki a bajban is tud mosolyogni, aki képes erőt meríteni a gyötrelemből, és ez a bátorságában visszatükröződik.
Tudod, mit jelent optimistának lenni? Nem beszélni a körülöttünk levő rosszról.
Ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az utasokat, mesélje el mindegyik a maga élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük, aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs meggyőződve arról, hogy ő a legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon, bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel lefelé.
– Mi az az optimizmus? (…)
– Semmi más, sajnos (…), mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.
Játék volt az élet, amelyben nyertem, de tudtam, hogy bármikor veszíthetek is. Ismertem a kockázatokat, benne volt a pakliban, számoltam vele és felkészültem rá. Nyugodtan mondhattam tósztot a kudarcaimra is, hiszen tudtam, legközelebb valószínűleg a sikert köszönthetem.
Egy optimista láthatja a fényt ott is, ahol nincs, de miért kell a pesszimistának mindig odafutnia, hogy eloltsa?
Azok közül való vagyok, akiknek meggyőződése szerint minden a kevésben rejlik. A gyermek kicsiny, és már magába zárja az embert, szűk az agy, mégis abban ütnek tanyát a nagy gondolatok, és mindössze kis pont a szem, mégis mérföldeket ölel át egy pillantással.
Nem számít mi történt, miért történt. Csak az számít, hogy mi lesz.
Az a hely, ahol az optimizmus a legjobban virágzik, az elmegyógyintézet.
Soha nem gondoltam úgy, hogy le kellene tagadnunk a bosszúságot, a fájdalmat vagy a gonoszságot – csak sokkal könnyebb, ha jókedvűen vágunk neki az ismeretlennek.
Ismeri ő az életet… Ismeri minden aljasságát és minden szépségét, és tudja, hogy minden mocskával együtt, az élet mégis milyen nagyszerű! Istenuccse! – lesz még mondanivalója erről a világ számára. A szentek a mennyben – hogyne lennének tiszták és mocsoktalanok? Őket ugyan nem illeti ezért dicsőség. De a szentek, akik a sárban élnek – ez, ez az örök csoda! Ezért érdemes élni; azért, hogy az ember lássa, hogyan emelkedik ki a bűn fertőjéből az erkölcsi nagyság; azért, hogy kiemelkedjék belőle ő maga is, és ahogy kezd tisztulni a szeme, először pillantsa meg homályosan a távolban derengő szépséget. Azért érdemes élni, hogy lássa az ember: minden gyöngeségből, gyarlóságból, bűnből, minden feneketlen aljasságból hogyan emelkedik ki az erő, az igazság és a lélek.
Tarthatnak álmodozónak, bolondnak vagy akinek akarnak, mégis úgy gondolom: minden lehetséges.
Van, akinek a lehetőség is probléma, van, akinek a probléma is lehetőség.