Igen, megváltoztam. Olyan ember lettem, aki már tudja, hogy mi is az igazán fontos. Aki meg tudja különböztetni a valódit a hamistól. Aki megjárta a poklot és a mennyet is. Aki tudja, hogy a jók nem mindig jók, és a rosszak nem mindig gonoszak.
Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni.
Az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek.
Előfordult már, hogy megengedted magadnak, hogy azt tedd, amit a szíved súg? Hogy csak cselekedj anélkül, hogy gondolkodnál? Megengedted már egyetlenegyszer is magadnak, hogy a szíved nyerjen egy csatában az eszeddel szemben?
Nehéz belenézni a tükörbe, ha az ember nem akarja látni önmagát és a hibáit.
Mert ha valaki nem ura a saját életének, nem tudja elviselni, ha valaki más képes arra, amire ő nem.
Életünk leghosszabb, legbensőségesebb kapcsolatát a saját személyisegünkkel alakítjuk, jó társaságot kell magunknak nyújtanunk.
Nem feltétlenül kell mindenkinek hitelesnek lennie. (…) Egy hétköznapi embernek inkább önazonosnak kéne lenni. Ezek hallatlanul jó érzések, mint egy jó ebéd után, amikor a hasad tele van. Úgy felkelni, hogy nincs titkod, nem sunnyogsz, nem kell hazudnod, nem kell manipulálnod, nem kell félned: szerintem ennél többet az ember nem nagyon kívánhat magának.
Erősen dolgoztam rajta, hogy könnyedén vegyem a változásokat. Ha szeretnék változtatni az életemen, talán nem ártana kijönni azok közül a keretek közül, amelyek közé bezártam magam.
Minden változásnak és megújulásnak önmagamnál kell elkezdődnie.
Az számít, mennyire tudjuk beismerni a hibáinkat, és hogyan lépünk tovább.
(Daniel LaRusso)
Erényt csak önismeret és Isten megismerése által nyerhettek.
Akaratotokat senki nem képes megtörni, ha ti nem egyeztek bele.
És eszi ezeket a gyümölcsöket saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel. Ó, tudod, mennyire veszedelmes ez? Annyira, hogy megfosztja az embert az önismeretétöl, amelyből az alázatosság erényét megszerezhetné.
A valódi leállás nemcsak a drog vagy az alkohol abbahagyását jelenti, hanem valami sokkal többet. Ilyenkor a homályos szemüveg lekerül az emberről és elkezd tisztán látni. Érezni. Szembesülni azzal a sok szarral, amit beállt vámpírként elkövetett. Azért fogalmazok így, mert nagyon sok „ember” van, aki nem drogozik vagy nem szenvedélybeteg, de éppolyan vámpír, mint a beálltak. A vérszíváshoz, a másik kihasználásához nem kell drogozni. És ilyenkor nemcsak másoknak ártanak, hanem közben kőkemény öngyilkolás is folyik. Nemcsak testi ártás, hanem a gerincét, a méltóságát és az akármibe vetett hitét is feladja az ember. A narkó abbahagyása után ezeket is fontos visszaszerezni. Aki tudja, hogy mit jelent tisztán, gerinccel belenézni a másik szemébe, az újra át szeretné élni ezt az érzést.
Szóval, ez a valódi meló.
Emberek millióit kerüli el a siker, egyszerűen azért, mert hiányzik belőlük a fókusz ereje. Amikor az ember fókuszált állapotban van, az ilyen és hasonló kifejezések, mint a „nem tudom megtenni”, „megpróbálom”, „majd holnap megcsinálom” és a „talán” egyszerűen kiesnek a szótárából. Fókuszáltnak lenni valami olyat jelent, hogy „megteszem, vagy meghalok”, „addig folytatom, ameddig szükséges”. Amikor a pálya nehézre fordul, sokan elveszítik a fókuszukat, és feladják. Valami könnyebb tevékenység után néznek. És ami a legrosszabb, a legtöbben egyszerűen el sem indulnak, mert engedik, hogy a „megpróbálom” és a „holnap” szavak uralják a gondolkodásmódjukat.
Azt tanácsolom, hogy minden negatív gondolatot azonnal hessegess el magadtól, amikor felüti a ronda fejét. Szakítsd meg a sehova sem vezető belső párbeszédet önmagaddal, még mielőtt belekezdenél. Ez a legnagyobb ellenséged. Jöhetnek bármilyen külső ellenségek, pénzügyi válságok, jogi csatározások, az élet legnagyobb problémái, de mindezek nem hatnak rád, ha kordában tudod tartani a belső párbeszédedet. Amikor megpróbálják elterelni a figyelmemet vagy ijesztgetni olyasmikkel, mint „És ha rosszabbra fordul a piaci helyzet?”, vagy „És ha a bankok visszakövetelik a hiteleiket?”, vagy „És ha egyszerre minden kedvezőtlenül alakul?”, én csak annyit mondok: „Nem akarok erre gondolni.” A pokol legmélyebb bugyra az, amit magad kreálsz a saját elmédben. Sokkal rosszabb, mint bármi, amit mások alakítanak ki a te számodra. Ezért hát ne ragadj le a negatívumoknál, hanem arra gondolj, amit te akarsz elérni. Koncentrálj a célodra, és sose add fel.
Vedd szemügyre a problémáidat. Minél alaposabban megnézed őket, annál kisebbnek tűnnek majd. Nézd őket folyamatosan és lassan el fognak tűnni.
Tudatában vagyok a halandóságomnak, de 87 évesen minden reggel ugyanolyan vággyal ébredek, hogy új kalandokat fedezzek fel. A kor soha nem akadály, ha szenvedélyt találunk abban, amit csinálunk. A titok a kíváncsiságban rejlik, a folyamatos tanulásban és abban, hogy nem engedjük, hogy az időtől való félelem megfosszon minket az élet örömétől. Minden nap egy lehetőség arra, hogy alkossunk, nevessünk, és bebizonyítsuk, hogy soha nem késő lelkesedéssel haladni előre.
Az egyetlen esély, hogy mindenki egyedül keresi a megoldást. Újra kell gondolnunk egyszerűen mindent. Boldogtalanul vagy boldogan üzenem annak, aki ezt olvassa: irgalmatlanul nagy teher vár mindenkire. Újra kell gondolni a viszonyát az esztétikumhoz, a történelemhez, a szerelemhez, a napfelkeltéhez.
