Sosem fogom megcsinálni a Ponyvaregény 2-t, de ettől függetlenül simán forgathatnék más filmeket is ezekkel a karakterekkel.
Úgy vélem, a mozi, a filmek és a mágia mindig is szorosan összefüggtek. A legkorábbi filmkészítők a bűvészek voltak.
A kockázat nélkülözhetetlen a filmgyártásban. A művészet maga a kockázat, mindig is az volt. Ha az ember már előre biztos abban, hogy amin dolgozik, az egy bámulatos alkotás, akkor elég valószínű, hogy a végeredmény nem lesz az.
Ma senki sem fektet pénzt a filmiparba csak azért, hogy valami újat hozzon létre. Csak az számít, hogy a befektető pénze megtérül-e. Pedig a kockázatra nagy szükség van, az viszi előre az embert. Engem a biztonsági játék nem érdekel.
(2015, Euronews-interjú)
Amikor fiatal voltam, a kísérleti filmezés érdekelt. Azok a filmek, amelyek arra keresnek választ, hogy mit is tud ez a műfaj valójában. A határait feszegetik. Aztán amikor jöttek az úgymond nagy filmjeim, amelyekkel mára összekötik a nevemet, azt éreztem, hogy nagyobb alkotói szabadságot adnak.
A táncolás számomra egyet jelent az energiával, az erővel. Mintha minden este egy képet festenék élőben, mivel a tánc olyan, mint a festés. Szeretem azt látni, ahogy a belső energia a felszínre tör, és egy mestermű rajzolódik ki. Előadóként ezt lehetetlen elrejteni, mert a lelked nyújtod tálcán a közönségnek a színpadon, ami a legjobb hely arra, hogy életre kelj a táncosok hada előtt, és mindent beleadj. Leírhatatlan érzés.
Egy kis temperamentummal már nagyon festő lehet az ember. Lehet jó dolgokat csinálni, még ha nem is nagyon kolorista az ember, vagy ha nincs is nagy érzéke színek összepárosításához. Elég, ha művészi érzékünk van – ez az érzék nyilván a polgár-iszony. Így tehát az intézetek, a pénzjuttatások és a kitüntetések csak a hülyék, a csibészek meg a gazfickók számára létezhetnek.
Öreg vagyok, beteg, és megfogadtam, inkább festés közben halok meg, minthogy a megalázó agylágyulás kerítsen hatalmába, hisz ez fenyegeti az öregeket, akik hagyják, hogy testet-lelket elbutító szenvedélyek legyenek úrrá rajtuk.
Folyvást dolgozom, s úgy, hogy nemigen törődöm a kritikával és a kritikusokkal, ahogy az igazi művésznek tennie kell. A munkának kell igazolnia engem.
Továbbra is dolgoznom kell, de nem azért, hogy megtanuljam a képet kidolgozni, az ostobák csodálatára. – A dolognak ez a része, amelyet közönségesen annyira értékelnek, csupán szakmunka, minden művet művészietlenné és közönségessé tesz.
Nem szeretem, ha művészeti produktumokért díjakat osztogatnak, hiszen nem azért készültek, hogy versenyezzenek egymással, hanem azért, hogy kielégítsenek egy művészi igényt, és közben remélhetőleg szórakoztassanak is. Nem érdekel, amikor egy tetszőleges csoport hivatalosan bejelenti, melyik az év legjobb filmje vagy könyve vagy legértékesebb játékosa.
A rendszerváltás hajnalán restaurált és újra felállított Feszty-körképet az ezredforduló multiplexeken szocializálódott közönsége is ámulattal szemléli.
Minden ember művésznek születik, de a legtöbben hamar megbénulnak. Az ambíció eleve rossz dolog, de ha obszcén ambíció párosul pénzben is mérhető sikerrel, akkor elég gyorsan eltömíti a szar a lefolyót. Az alkotás akkor alkotás, ha nem kapcsolnak hozzá semmit. De túl sokan képzelik azt, hogy az alkotás egy Beverly Hills-i házat jelent, piros sportautót, talk show-kat, és azt, hogy minden ajánlatnak le kell feküdni.
Olyan ember vagyok, aki a művészeten keresztül kommunikál. Hajt, hogy folyamatosan alkossak. Ha nem készíthetek valamit, bizonyos szempontból haldoklom.
Szeretek gyümölcsöző munkakapcsolatokat kialakítani; szeretem, hogy nem nekem kell a kreatív történetmesélés teljes terhét cipelnem. Ha az ember olyan nagyságokkal társul, mint George Lucas vagy Peter Jackson, abból nemcsak én, hanem a nézők is profitálhatnak.