337 idézet
Csak a művészet költött világában találtam valamelyes kielégülést, s hivatásomul választottam, hogy ezt a költött világot életre keltsem, s közben bohém módra és lázongva éljek, s ellenségesen nézzem, ne az emberiséget, hanem az emberiség torz kinövéseit, amelyeket a magántulajdon és az ipari forradalom együtt hozott létre. A „szeressük egymást” elvét képtelenségnek találtam, látva, hogy az emberi társadalom szeretetre nem méltó, utálatos osztályokra tagolódik.
Fazekas vagyok. A jó áruhoz, jó agyag kell. És a jó fazekas csak saját agyagból dolgozik. Mindennek titka a megfelelő agyag. Én szárítom, én gyúrom kisebb tömbökbe, és alaposan válogatom. Az áru szépsége sokban függ az agyag minőségétől. Csak jó agyagból lesz a forma dinamikus és a felület csillogó. Sokan akár húsz évig is kezelgetik az agyagot. Kisasszony, feladhatnék én egy ilyen tradíciót?
A művészeknél néha csak a siker választja el a zsenit az őrülttől.
Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik és igyekszik megvalósítani, ami az életben nem sikerült.
Sokszor azt kérdezem magamban, vajon a kéz nem tudja-e jobban fölismerni a szoborművek szépségeit, mint a szem. Nekem úgy tetszik, hogy a vonalak és hajlások csodálatos ritmusát sokkal jobban ki lehet tapintani, mint látni. De legyen ez bárhogyan, én tudom, hogy meg tudom érezni az ógörögök szívverését isteneik és istennőik szobrain.
Figyelik, mennyi izmussal kellett megküzdenünk századunkban, csupán esztétikailag is; Nem szólva az imperializmusról, fasizmusról, eláraszt bennünket az impresszionizmus, expresszionizmus, szimbolizmus, futurizmus, primitivizmus, fauvizmus, kubizmus, szürrealizmus, motivicizmus, szerializmus – az izmusoknak ez a burjánzása világos tünete beteg századunknak, a sokarcú küzdelemnek azért, hogy bármilyen, vagy akár minden eszközzel túléljük Mahler apokaliptikus próféciáját.
Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is „megmagyarázni” az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet „agnosztikus”, amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hívőnek – művészethívőnek – kell lennie.
A helyes út töltse be szándékod,
az erényekben leld viszonyításod,
az éberség legyen támaszod,
örömödet a művészetekben találod.
Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük.
Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.
Egy nép csak azzal szerez jogot ahhoz a földhöz, amely a hazája, ha azt halhatatlan művekkel magához, nemzeti géniuszához kapcsolja. A haza földjére ontott véren kívül a művek és alkotások azok, amelyek révén a nemzet magát a haza földjével elválaszthatatlanul jegyzi el.
Az emberek halálra unják magukat, hogy minden annyira prózai. Megint a harmincas, negyvenes és ötvenes évek szürrealizmusára lenne szükségünk, főleg a vígjátékokban. A közönség megérett az intelligensebb művekre.
A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.
Milyen szép volna, milyen nagyon-nagyon szép, ha a magyar irodalom visszanyerné függetlenségét és szabadságát attól a kulturális-hatalmi szisztémától, amellyel szemben most vesztésre áll, mert részt vesz benne, vagyis kiszolgálja. A kortárs irodalom nagy része ugyanis (tehát a nagy része, azaz nem az egész) az újkapitalista Magyarországon vakon adta át magát ennek a szisztémának, az általa hirdetett törvényeket megfellebbezhetetlen törvényekként tiszteli maga is, holott éppen az a helyzet ezekkel a törvényekkel, hogy nem megfellebbezhetetlenek. Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak „sikeresen” lehet művelni? Kinek hitték el, hogy ahhoz, hogy egy könyv elérje célját és olvasóit, feltétlenül ítélethozókra van szükség? Miért mentek bele abba, hogy a kritikusoknak, a szerkesztőknek, a könyváruház-tulajdonosoknak etc. ekkora hatalma legyen? És kinek hitték el, hogy ők valóban művészek?
A művésznek az a dolga, hogy megtalálja a maga személyes viszonyát a saját kultúrájához. A mai kor művészének ugyanazt kell tennie, mint a régieknek: ahhoz, hogy létrehozza művét, vissza kell vonulnia a világtól, nagy távolságot kell tartania tőle, és teljesen egyéni életmódot kell kialakítania. A művész nem azonos a társadalom egy tagjával. Szerepe, jelentősége rendkívüli – ha elvész, semmi nem jön a helyébe.
Én azt tartom – magyaráztam neki –, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.
Mi a költő, a szónok, a filozófus, a művész munkája? Élete néhány boldog percének története, melyet megörökítve ki akar ragadni a feledés homályából.
A komédiában ez idáig a jellem állt a középpontban, a társadalmi szerep csak másodlagos volt; ma a társadalmi szerepnek kell a középpontban állnia, a jellem ehhez képest csak másodlagos lehet.
A vaskos bohózat, a vásári színjáték és a paródia nem műfajok, hanem komikum vagy a burleszk változatai, melyeknek megvan a maguk sajátos tárgya.
Mivé lenne az ízlés; és hova jutna a művészet, ha nem engednénk át magunkat erejének, és ha önkényesen korlátokat szabnánk hatásának?
