A fenébe a romantikával, a nagy, sorsfordító mondatokkal, nemzetmentő gesztusokkal. A hétköznapokat kellene kimenteni.
Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére.
Igen; az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül.
A mindennapi élet öröme abban áll, hogy az állandóan tartogat valamit számodra. Ha csak nem menekülsz el egy hegyi barlangba, az élet, mint egy örök, éber tanító megmutatja, hogy kell dolgoznod magadon.
A hétköznapi életedben is, ha csak a probléma elkerülésével foglalkozol, vagy azzal, hogy kihúzd magad a problémás helyzetekből, illetve megkerüld azokat, akkor ez az érzés ivódik beléd, és mindig a külső körülmények fognak irányítani.
A szerelemért való munkálkodás mindennapos harc önzésünk ellen.
A visszavonulás igazi öröm, felszabadulás volt számomra. Egy ponton rájöttem, itt az ideje élvezni a családommal az időt, közel lenni hozzájuk, megélni a mindennapokat, és végre azt csinálni, amit majdnem negyven évig nem tudtam. A szabadságot választottam. És ez felbecsülhetetlen.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Idő idézetek, Mindennapok idézetek, Wass Albert idézetek idő
Lassanként belátom, a hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje.
Gyerekkoromban úgy fedeztem fel a várost, hogy felszálltam egy buszra, mentem 3-4 megállót, aztán körülnéztem a környéken. Emlékszem, hogy évekkel később George Harrison megkérdezte, hogy még mindig szoktam-e buszozni és azt feleltem, hogy igen, mert egyszerűen élvezem. Félreértés ne essék, szeretem a szép kocsikat és szívesen is vezetek, de a buszozásnak megvan az a varázsa, hogy átlagosnak érezhetem magam. Persze sokszor előfordul, hogy felismernek, de mindig nagyon kedvesek. Az egyik New York-i buszon történt, hogy egy fekete hölgy odakiabált a busz hátuljából, hogy én vagyok-e Paul McCartney. Azt feleltem, hogy igen, de felesleges kiabálni, nyugodtan üljön mellém. Ezen mindenki jót mosolygott, a hölgy pedig tényleg odaült, kellemesen elbeszélgettünk, és kiderült, hogy a nővéréhez megy. Szeretem az ilyen normális beszélgetéseket. Nyilván megtehetném, hogy felszállok a buszra és felkiáltok, hogy én vagyok Paul McCartney, mondják csak meg, hogy mit gondolnak rólam, de nem vagyok híve az ilyesminek.
Szívesebben hallgatok meg egy történetet egy élő amerikai csövesről, mint egy halott görög istenről.
Én, ugye, nem vagyok annyira oda az öltözködésért. A ruhák egyszerűen untatnak. Szörnyű dolgok, teljes átverés az egész, mint a vitaminok, az asztrológia, a pizza, a korcsolyapályák, a popzene, a nehézsúlyú címvédő mérkőzések satöbbi satöbbi.
Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.
A munkánkban, a kedvteléseinkben, és a szerelmünkben vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, hogy megtaláljuk a tiszta boldogságot.
Minden városban van egy „mágikus hely”, egy hely, ahova akkor megyünk el, amikor komolyan akarunk gondolkodni az életről.
Ez a gondolat, hogy „jól kitöltött élet”, teljesen téves. Egyrészt az ember soha nem tudja annyira kitölteni, amennyire szeretné. Másrészt mindenképpen részben hibákkal tölti ki. A fontos az, hogy egyes pillanatokat jól töltsünk ki.
A legtöbb ember élete tele van rejtelmekkel, de a dolgok manapság rettentő gyorsan történnek, nincs rá idő, hogy üldögéljünk, álmodozzunk, és felfigyeljünk ezekre a rejtelmekre. Egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahonnan éjszaka látni a csillagokat, jó messzire ki kell menni Los Angelesből, egészen a kiszáradt folyóvölgyekig, hogy lássuk őket. Egyszer kimentünk oda, egy reklámot forgattunk, és hajnal kettőkor lekapcsoltuk a fényeket, lefeküdtünk a földre a sivatagban, és csak néztünk felfelé. Csillagok trilliói. Sok trillió. Annyira erőteljes! És mivel nem látjuk azokat a csillagokat, megfeledkezünk róla, milyen nagyszabású is ez az egész műsor.
Az emberek, úgy tűnik, többségükben nem tűnődnek el a lét mikéntjén, végességén, s azon sem, hogy gyermekeikben, unokáikban élhetnének tovább, s a nép is így lenne munkabíró, erős, történelmi életkorra képes. De az életek egymásba kapcsolódó folyamata helyett, többnyire külön kis életekre rendezkednek be, egy, esetleg két gyermekkel. Az emberek „boldogulni” akarnak. Úgy értik, hogy gazdagodni, vagy ha nem, legalább módosan, kényelmesen élni. Új házban, új autót mosogatva a garázs előtt. A kiszabott egyszemélyes lét alig-alig jut eszükbe.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.