A magam részéről meg fogom tenni, amit meg kell tennem. Hogy ez mire lesz elég, hányan követnek… majd meglátjuk.
Az ismeretlen tényezőket lehetetlen előre látni, ám ha mindvégig odafigyelünk az esemény előtt, tíz helyett valószínűleg csupán eggyel vagy kettővel kell megküzdenünk.
Mindannyian ugyanazt a csatát vívjuk. Mindannyian a kényelem és a teljesítmény között ingadozunk. Vívódunk, hogy megelégedjünk-e a középszerűséggel, vagy hogy vállaljuk-e a szenvedést azért, hogy minden átkozott percben a legjobbat hozzuk ki önmagunkból.
Mindig van egy százalék, aki hajlandó dolgozni azért, hogy dacolhasson az esélyekkel.
Szeretném, ha az emberek látnák, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, de nem szabad feladni, támaszkodni kell a szeretteinkre és élvezni kell az utat is, nem csak a célt.
Az emberi élet olyan, hogy megpróbáltatások vannak és ezek személyiségformálóak. Úgy mondják, hogy ha valamit mindig eléd tesznek, eligazgatnak, „eléd terítik a vörös szőnyeget”, akkor nem tanulod meg, hogy hogyan kell harcolni.
Tudok őszintén örülni mások felfedezéseinek, kíváncsi vagyok rá, érdekel. Nekem soha nem az volt a célom, hogy hosszabb legyen a CV-m vagy vastagabb a pénztárcám. Voltam nagyon mélyen is. Amikor lefokoztak, nem keseregtem sokáig, örültem a szabadságnak. (…) Csak arra koncentráltam, amin tudok változtatni. Hogy a másik fizetésemelést kap, saját labort, azon miért stresszelném magam, az teszi tönkre az embereket. Tudom, mennyire nehéz ilyen környezetben dolgozni. A saját csapatom is arra ösztönzöm, hogy ne értem vagy a BioNTech-ért dolgozzanak, hanem saját magukért, azért mert tudni, látni, megismerni akarnak.
Azt, hogy nekem könnyű vagy nehéz volt, senki nem tudja, csak aki tényleg velem volt az elejétől kezdve. Hogy miket éltem át, nem lehet elmondani, mert ahhoz ott kellett volna lenni, hogy lássák, hogy semmi sem jött könnyen. Az sem, hogy 15 évesen egyedül Salzburgba kellett költöznöm minden nyelvtudás nélkül az akadémiára, a családom és a barátaim nélkül. Ez mentálisan vagy megesz, vagy megerősít.
Szerintem mindig lesznek olyan emberek – teljesen mindegy, hogy mit érek el -,akik azt mondják, hogy „szerencse”, hogy „pont úgy jött ki a lépés”. De én nem foglalkozom ezekkel, csinálom a saját dolgomat, és megmutatom, hogy ez nem szerencse.
Anyám volt a mentorom. Azt mondta, bármit megtehetsz, ha igazán elhatározod magad! Ha lusta vagy, akkor elbuksz. De ha tényleg elhatározod és megküzdesz érte, akkor bármit elérhetsz!
Csak a nagyok kételkednek igazán önmagukban. És a kételyeket napról napra leküzdve múlják felül önmagukat, napról napra nagyobbá válva.
A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon, az megszabadult a pokoltól.
A meggazdagodás egyetlen módja a realizmus és a kíméletlen őszinteség. El kell felejtened az idealisztikus fantáziavilágot, amelyet a magazinok és a tévéműsorok nyomatnak. Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek sugallják. Kemény világ ez, és sokan szereznek súlyos sebeket. Így hát kőkeménynek kell lenned, és vállalnod kell, hogy keményen odacsapj, ha nyerni akarsz.
Van néhány tulajdonság, amely közös, illetve közös kell, hogy legyen a diákokban, az oktatókban és a miniszterelnökökben, elvégre az államvezetés is egy szakma, még pontosabban egy szakma is. Az első és talán legfontosabb közös tulajdonság a kíváncsiság. Az a képesség, amelynek segítségével egy-egy régi problémát mindig képesek vagyunk új nézőpontból megvizsgálni. A második tulajdonság a kreativitás, mert ha már látunk egy problémát, akkor ne menjünk el mellette, kezdjünk vele valamit, keressünk rá megoldást. A harmadik fontos tulajdonság a kitartás. E nélkül egy-egy nehézség vagy kudarc után félbehagynánk az egészet, de mi, szakmunkások mindig újra és újra nekimegyünk annak a problémának, amely nem adja magát könnyen vagy olcsón. És végül a negyedik fontos képesség az együttműködés, mert egyedül, család, tanárok, barátok és kollégák nélkül senki sem tud maradandót alkotni. Kérem, tisztelt Diákok, jegyezzék meg: kíváncsiság, kreativitás, kitartás és együttműködés. Ez a siker kulcsa!
(Részlet a 16. Szakma Sztár fesztivál megnyitóján elmondott beszédéből – 2023. április 24.)
Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni.
Arra gondolok, anyám és apám honnan jöttek.Bennünket az utca nevelt. Olyan dolgokat csináltam, amiket álmukban sem néztek volna ki belőlem. Tudom, hogy másnak ez semmit sem jelent, de aki a csatornából jön, annak sokat jelent. Még a saját gyerekeim se tudják, ki vagyok valójában. Tudom, hogy nekik is megvannak a maguk problémái, de ők soha nem éltek patkányok és kutyák között. Nem tudják, hogyan kell szaros szennyvízben elrejtőzni, nehogy megöljék őket. Én azonban büszke vagyok rá, hogy onnan jöttem. Nincs ebben semmi dicsőség, mégis büszke vagyok rá. A gyerekeim jobban tudnak nálam írni és olvasni, de sosem tudnak felülmúlni abban, hogy mennyi nehézségen mentem keresztül. És nem is akarom, hogy felül keljen múlniuk.
Vannak napok, amikor nem könnyű Cristianónak lenni, amikor hétköznapi dolgokat szeretnék csinálni, mégsem lehet. De tudom kezelni az ilyesmit, valójában nincs okom panaszkodni semmire.
Az életben semmit sem lehet nyerni, ha nem gyűri le az ember az akadályokat, ahogy tettem.