Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.
Hallottátok, hogy megmondatott: „Szemet szemért, fogat fogért.”
Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüti az arcodat jobb felől, fordítsd felé a másik arcodat is.
Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.
Egyetlen férfi sem bocsátja meg, ha nem bocsátanak meg neki. Az ilyesmi Isten kiváltsága.
Ha az Isten Változás és nem Állandóság, ha Isten Növekedés és Fejlődés, akkor nincs többé szükség a megbocsátás fogalmára. A megbocsátás puszta fogalma eleve feltételezi a rosszat, az Eredendő Bűnt. De ha a fejlődés próbálgatás és tévedés útján való növekedés, akkor hogy lehet a tévedés bűn? Ha egyszer hozzátartozik a növekedéshez? Miért, egy anya talán úgy érzi, hogy meg kell bocsátania a gyerekének, hogy éretlen almát evett vagy a tüzes kályhára tette a kezét? Szerettél már valaha igazán valakit vagy valamit? Például egy nőt: voltál már szerelmes? Ha tényleg igazán szeretted, ugye, sose jutott eszedbe, hogy megbocsáss neki valamit? Igaz? Akármit csinált, azt mind helyesnek találtad, nem? Akármilyen fájdalmat okozott vele. Akit szeretünk, annak nem kell megbocsátani. Megbocsátani azoknak kell, akiket nem szeretünk.
A hibák mindig megbocsáthatók, ha van elég bátorságod, hogy beismerd őket.
Irigylésre méltó, aki képes megbocsátani, és valóban megfeledkezni egy sérelemről.
Minden bolond tud kritizálni és panaszkodni, és a legtöbbjük meg is teszi. Ahhoz viszont jellem és önfegyelem kell, hogy megértők és megbocsátók tudjunk lenni.