Régi közmondás a hadseregben, hogy mindenki csak azért jön vissza a szabadságáról, mert ki kell pihennie magát, különben dezertálna.
James Jones
Ha szeretsz valakit, soha eszedbe se jut, hogy megbocsáss neki. Az lehet, hogy állatian összeveszel vele valamin, és foggal és körömmel próbálod meggyőzni, megváltoztatni, de ha vége a veszekedésnek, és fikarcnyit se változott, akkor továbbra is elfogadod olyannak, amilyen. Sose lehetsz olyan öntelt, olyan gőgös, olyan fölényes, hogy azt mondod magadban, vagy neki, hogy „megbocsátok neked”.
Ha az Isten Változás és nem Állandóság, ha Isten Növekedés és Fejlődés, akkor nincs többé szükség a megbocsátás fogalmára. A megbocsátás puszta fogalma eleve feltételezi a rosszat, az Eredendő Bűnt. De ha a fejlődés próbálgatás és tévedés útján való növekedés, akkor hogy lehet a tévedés bűn? Ha egyszer hozzátartozik a növekedéshez? Miért, egy anya talán úgy érzi, hogy meg kell bocsátania a gyerekének, hogy éretlen almát evett vagy a tüzes kályhára tette a kezét? Szerettél már valaha igazán valakit vagy valamit? Például egy nőt: voltál már szerelmes? Ha tényleg igazán szeretted, ugye, sose jutott eszedbe, hogy megbocsáss neki valamit? Igaz? Akármit csinált, azt mind helyesnek találtad, nem? Akármilyen fájdalmat okozott vele. Akit szeretünk, annak nem kell megbocsátani. Megbocsátani azoknak kell, akiket nem szeretünk.