Egy kereskedelmi televíziónak a mindenkori hatalommal valamilyen konszolidált állapotban kell lennie, hiszen a léte függ nagyrészt tőle.
Volt jó néhány párttag a televízióban, akik elég nagyszájúak voltak, de azok, akik akkor nagyszájúak voltak vagy elöl álltak, azok érdekes módon most is ott vannak, csak épp a másik oldalon. Én nem értettem akkor sem őket, most meg aztán végképp nem értem.
Jómúltkor figyelemmel kísértem egy vitát egy internetes fórumon arról, melyik a jobb okostelefon, és a dolog odáig fajult, hogy már egymás anyját szidták, és kivégzéssel fenyegetőztek. Mindezt egy telefon miatt. Őrület! Ehhez képest ha megjelenik egy cikk az iraki vagy a darfúri helyzetről, legfeljebb hatan szólnak hozzá.
Ha a kutyámról posztolgatnék, vagy a reggeli kávémról készítenék Boomerang videót, csak még több dologról mondanék le a privát szférámból.
Inkább vagyok lehúzva a média által, minthogy boldogtalan életet éljek.
Az embereknek eltolódott a realitásérzékük. Nap mint nap ráragadnak a képernyőre, nézik a szappanoperákat, a filmeket, a híreket, a pop-sztárokat. Megváltozik a valódi értékek megítélésének képessége, erősnek képzelik magukat. De valójában ők lélekben már halottak.
A televíziós technika ma már annyira tökéletessé vált, hogy a műsor szereplői is csak technikai eszközök benne…
Mindenféle publikációban jelennek meg idézetek tőlem csak azért, mert én mondtam. Még akkor is, ha nem mondtam igazából semmit. Nem beszéltem a filmjeimről, nem beszéltem az életemről és a világ dolgairól se. A média mégis lehozza, pusztán azért, mert én mondtam. Le merném fogadni, hogy itt ebben a hotelban vagy kint az utcán most is van körülöttünk egy olyan művész, aki sokkal értelmesebb nálunk, de mi soha nem fogjuk meghallgatni őt, mert ő egyetlen moziban sem szerepelt. És ez az, ami igazán fel*asz a kultúránkkal kapcsolatban.
Mi itt Hollywoodban időnként tényleg egy másik valóságban élünk, és ez szerintem jó. Mi már akkor nyíltan beszéltünk az AIDS-ről, amikor mások csak suttogtak róla, és felemeltük a szavunkat a polgári jogokért, amikor ez nem volt igazán népszerű téma. Tudják, sokszor mi vagyunk azok, akik felhívják a figyelmet a fontos kérdésekre.
Az internet korával az a legnagyobb baj, hogy sok jelenetemet ki lehet vágni a filmekből és kontextus nélkül összegyúrni őket egy nagy, letaglózó egésszé. Így születtek meg a ‘Cage Rage’-mémek, amiket felettébb frusztrálónak tartok.
Sajnos a bulvár sokat rontott a világon és az értékrendszeren, de még élünk egy páran abból az életérzésből, amiben felnőttünk, és amiből merítünk.
Pillanatnyilag bárkit fel lehet sztárolni, hiszen megvannak ehhez a sablonok; de hogy ki marad meg hosszútávon, azt az idő mondja meg. Mindenki leváltható, kivéve a közönség.
50-60 évvel ezelőtt … nagyon kevés ember volt Nagy-Britanniában vagy valójában Európában, aki természetfilmeket készített. Így nem számított, hogy milyen amatőr felszereléssel rendelkeztél. Az emberek nem néztek rád ezért kritikusan. A természettudományi filmek készítése viszonylag egyszerű volt: mutasd meg az állatokat és az emberek rácsodálkoznak… Megdöbbentek a valóságon. A most már rendelkezésre álló technológiával mindenhová elmehetünk. A tenger aljára, az űrbe, drónokat, helkoptereket használhatunk. Felgyorsíthatjuk és lelassíthatjuk a dolgokat. Filmezhetünk sötétben. Rendkívül sok a lehetőségünk!
Mi csak beszámolunk a hírekről, nem gyártjuk őket. Az a kormány dolga.
Igen, kicsit túlkoros vagyok már az Instagramhoz, de a lányaim bátorítottak. Azt mondták, „nem lehet az olyan nehéz”.
A Heti hetes nekem amúgy leginkább arra jó, hogy szellemileg kondicionáljam magamat, bizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok még teljesen elhülyülve.
Szoktam ámulni a tehetségkutató műsorokon, hogy bármerre kapcsolok, minden csatornán keresnek egy táncdalénekest. Csak azt nem tudom, ha egyszer végre megtalálják, minek keresik tovább őket. Mire megtanulnám az egyiknek a nevét, egy másik csatornán már győzött a következő.
A közösségi médiában mindenki csak a jó dolgokat közli magáról, a valós élethelyzeteiről sohasem tölt fel képet, sohasem látsz emberekről szomorú fotókat, mindenki csak színlel. És nagyon aggasztó, hogy erre megy a világ. Szép lassan a népszerűség hamis világába csúszunk át.
Népszerűségről sohasem álmodoztam. A mai twitteres, facebookos világgal is az a bajom, hogy mindenki mutogatja magát. „Most éppen a medencében vagyok, most éppen a WC-n, ezt csinálom, azt csinálom…