Lelkiismeretünk ellen cselekedni sem nem biztonságos, sem nem lehetséges.
Most már tudom, hogy csak jó lelkiismerettel lehetünk boldogok.
Az igazság egy átmeneti dolog, amely végül véget ér; de a lelkiismeret örökkévaló, és soha nem szűnik.
Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, tele lesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja magát.
Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett.
Az új határokat a lelkünk és lelkiismeretünk húzza meg.
A lelkiismeretfurdalás talán inkább a másoktól való félelemből sarjadzik, mint az önmagunktól való iszonyodásból, kisebb része van benne a tett miatti szégyenkezésnek és nagyobb a rettegésnek a megszólástól meg a büntetéstől, amely nyomon követné a vétket, ha felfedeznék. Melyik lapító bűnös él oly nyugodtan az ismeretlenségben, hogy rettegésben ne tartaná egy véletlen, amely árulója lehet, vagy egy meggondolatlanul elejtett szó, amellyel kifecsegi titkát?
A következő gondolatot tartsd szemed előtt: a lélek nagysága és minél magasabb csúcsra emelése – ami legjobban a fájdalom megvetésében, semmibe vételében nyilvánul meg – minden dolog közül kiemelkedően legszebb, s különösen szép akkor, ha nincs közönsége, ha nem tart igényt a tapsra, s enélkül is örömét leli saját magában. Dicséretesebbnek tartom mindazt, ami magamutogatás nélkül, közönség jelenléte nélkül történik. Nem mintha kerülni kellene a közönséget – hiszen minden nemes tett világosságra kívánkozik –, de az erénynek nincs igazabb nézőközönsége a lelkiismeretnél.
Szenvedélyem már régen kialudt; most már csak a lelkiismeret szavára hallgatok.
Annak a kapcsolatnak, mely az ember szabadsága és Isten törvénye között fönnáll, eleven székhelye a személy „szívében”, más szóval erkölcsi lelkiismeretében van.
Nincs olyan átok, amely alól ima és megbánás ne adna feloldozást.
Ha az ember rosszat tett, lelkiismeretének igaz ítélete továbbra is tanúskodik mind az egyetemes igazságról, mely a jóhoz tartozik, mind a rosszaságról, melyet választott. De a lelkiismeret furdalás a remény és az irgalmasság záloga is az emberben: miközben tanúskodik az elkövetett rosszról, emlékeztet a bocsánatkérésre, s arra, hogy a jót mindig tenni kell, s az erényt gyakorolni kell Isten kegyelmével.
Tiszta szív nélkül nincs teljes és helyes tudat.
Ha följegyeznénk valamennyiünk magatartását, cselekedeteit, ugyan miféle könyv állna össze belőle? Nem akadnának-e benne oldalak, amelyeket sietve át kellene lapozni?
A jó lelkiismeret nem egyéb, mint a felettünk győzedelmes gonosz; már annak se érzi szükségét, hogy kicselezzen.
Nem az istentelenség a megbocsájthatatlan, hanem a lelkiismeretlenség.
A „lelkiismeret” (conscience) kifejezés a tudáshoz (con-scientia) kapcsolódik, ami azt jelzi, hogy a szóban forgó erkölcsi érzés az észben gyökerezik.
A bűntudat sokkal kegyetlenebb, mint a halál. Hisz mindenki meghal, de csak néhány ember érez igazán bűntudatot a rossz döntése miatt.
A lelkiismeretem az a bíróság, amely előtt számot adok a tetteimről.
