Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetekként járnak-kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak… Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála… Nézzenek csak körül egy szálloda halljában – maszkokat fognak látni. Ezek a holt lelkek többnyire állandóan úton vannak, hogy elmeneküljenek a problémák elől; űzöttnek látszanak, és álcájuk mögé rejtik félelmüket.
Egy ilyen eső, az valami csoda. Kimossa a piszkot az utcákból és a rosszkedvet a lélekből.
A pszichológia arra tanít, hogy a lélekben bizonyos értelemben nincs semmi olyan, ami öreg volna, semmi olyan, ami valóban végleg elhalhat – még Szent Pálban is maradt tüske. Az, aki óvja magát az újtól, az idegentől, és az elmúlt dolgok felé regrediál, ugyanabban a neurotikus lelkiállapotban van, mint az, aki az újjal azonosulva elmenekül saját múltja elől. Az egyetlen különbség az, hogy egyikük a múlttól, másikuk viszont a jövőtől idegenedett el. Alapvetően mindkét típus ugyanazt teszi: mentik tudati beszűkültségüket, ahelyett hogy az ellentétek kontrasztjával felrobbantanák azt, és ezáltal valamilyen szélesebb és magasabb tudatállapotot építenének fel.











