Többet nem találkozunk, többet nem látlak már,
egy gyenge szellő kellett, összedőlt a kártyavár.
(…)
Rengeteg emlék után tanít meg az élet
ragaszkodni mindenhez, mit a jövő széttéphet.
Míg iszod a kávéd s én a teám,
csak ülünk egymás mellett némán.
Szeretném tudni, most mi lesz,
nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.
Kedvesem, fáj, hogy ezt kell mondanom:
tegnap még szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.
Még annyi mindent mondhatnék neked,
mégis évek óta írok egy levelet.
Csak egyetlen sornyi hazugság – röviden:
„Már megtanultam élni nélküled.”
Semmit sem tehetünk.
Egy napon majd
elmúlik a szerelem.
Hívás nélkül jön,
kérés nélkül megy.
Nem tehetünk semmit sem.
A szerelem minden pillanatában benne van az elmúlás.
Gyere
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan – egészen!
– Én akarlak eltaszítani.
Sohasem fogod
megbocsátani nekem,
hogy nem szerettél.
Utáltam és szerettem,
az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen,
láttam magamat a szemedben.
Van az úgy, hogy nem szabadulsz meg a múlttól, mégis
kerülöd, mint tűzben a táncot.
Az arcon a ráncot nem szaporítom, mégis
a végén könyörgöm, hogy ne haragudj rám.
Túl vagyunk egy hosszú filmen,
Nem volt unalmas, csak túl komoly.
Hiányzott belőle valami,
Talán egy fintor vagy mosoly.
Mint két gálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én!
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már –
mondd, miért sápadt így el bennünk a fény?
Szívünkben érzés meg erő, de van, mit meg nem old,
erős a hit bennünk, látod, de minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért –
közös út, ha volt is egykor, véget ért.
Új tavasz nem jön a télre, hullámunk partját elérte.
Néha még jó, ahogy nézel, a megszokás tart erős kézzel.
Tévedés volt itt keresnem társat, de új útra leltem.
Az emlékek szépek, de mára kiégtél.
Mondd, mi is vár, ha nincs szerelem, de nincs vége.
A fák is siratják az elveszett lombjukat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?
Az elme emléket hadar,
Egyszerre fájni kezd a lét,
A kitelt idő még több fényt akar,
Így feszíti szét korhadt keretét.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Nem kérhetem a telet, hogy meghagyjon egy rózsabokrot,
Nem kérhetek egy szilfát, hogy körtét teremjen,
Nem kérhetem az örökkévalót egy halandótól,
És ezer gyöngyöt csináljon, mielőtt mocskos lesz.
Ó, szerelmem, nagyon fáj,
Hogy többé már nem hiszel az ígéreteimnek.
Nem vagyok kőszikla, csak egy ember. Tedd le kezed, csendesítsd le elméd, és gondolj arra az időre, amit elvesztettünk.