Sokan vannak, akik őszintén azt hiszik, hogy lelket láttak maguk előtt a külső világban, holott az csupán az agyukban villódzó belső kép volt.
Ha ő azt gondolja, hogy a padló fölött lebeg, s ha én ugyanakkor azt gondolom, hogy látom őt lebegni, akkor a dolog megtörtént.
A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot.
El kell képzelnie mindazt az örömöt, ami a jövőben fogja érni, amikor eléri az Igazi Gazdagságot. (…) De amikor azt mondom, hogy „elképzelni”, akkor azt értem, hogy tényleg vizualizálni, lelki szemeink előtt látni kell ezeket a dolgokat.
A szeretet képzelőerő, fantázia nélkül megsavanyodik, mint a rosszul kezelt bor. Kis meglepetések adnak ízt, színt, dallamot, szárnyat a szeretetnek. (…) Nincs elszürkítőbb, mint a megszokás, a rutin, amikor mindig minden ismétlődik a barátságban, a házasságban.
A gyorsan szerelembe eső ember egyik hibája, hogy képzelt dolgokba lesz szerelmes.
A képzelet akkor hasznos a tudomány világában, ha a fontos dolgok iránti éles, kifinomult érzékkel párosul.
Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, (…) de attól még miért ne lehetne valóságos?
A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti.
Ha valamiben nem vagy biztos, egyáltalán nem baj, ha képzelődsz, amíg nem tudsz jobbat, vagy amíg ki nem derül az igazság.
A gyermekek emlékezete nagyon jó, ezért képzeletük rendkívül eleven.
Módszeresen kell zűrzavart kelteni – az felszabadítja az alkotóerőt. Minden, ami ellentmondásos, életet teremt.
Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés.
Pompás dolog a tutajozás. A mennybolton sziporkáztak a csillagok, mi a hátunkon fekve bámultuk őket, és azon vitatkoztunk, hogy csinálják-e őket, vagy csak úgy maguktól lettek.
Ha az ember életében nincs egy vízió, mely után vágyakozhat, melyet valóra szeretne váltani, akkor hiányzik a hajtóerő, hogy szívvel-lélekkel küzdjön.
Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni…
Azt mondják, hogy az ember egész életén végig egyetlen, elérhetetlen ábrándképet cipel magával, és minden szerelme voltaképp csak megalkuvás az ideál és a valóság közt.