A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti.
Ha valamiben nem vagy biztos, egyáltalán nem baj, ha képzelődsz, amíg nem tudsz jobbat, vagy amíg ki nem derül az igazság.
A gyermekek emlékezete nagyon jó, ezért képzeletük rendkívül eleven.
Módszeresen kell zűrzavart kelteni – az felszabadítja az alkotóerőt. Minden, ami ellentmondásos, életet teremt.
Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés.
Pompás dolog a tutajozás. A mennybolton sziporkáztak a csillagok, mi a hátunkon fekve bámultuk őket, és azon vitatkoztunk, hogy csinálják-e őket, vagy csak úgy maguktól lettek.
Ha az ember életében nincs egy vízió, mely után vágyakozhat, melyet valóra szeretne váltani, akkor hiányzik a hajtóerő, hogy szívvel-lélekkel küzdjön.
Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni…
Azt mondják, hogy az ember egész életén végig egyetlen, elérhetetlen ábrándképet cipel magával, és minden szerelme voltaképp csak megalkuvás az ideál és a valóság közt.
A valóságot a képzetesen létező világból képzeletünkkel mi képezzük valósággá.
Ne engedjük a képzeletet elhatalmasodni a szíven. (…) A képzelet mindig előre rúgtat, és sokkal többnek mutat mindent a valóságnál: nemcsak azt látja, ami van, hanem azt is, ami lehetne. Helyesbítse a tapasztalatokon okult óvatosság.
Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig, hogy vigasztalódjunk a felett, amik lettünk.
De hát szeretem! Évek óta szeretem. A szerelem nem változhat közönnyé egyetlen pillanat alatt. Pedig azzá változhat, azzá is változott. Soha nem is létezett igazán, csak a képzeletemben. Sohasem szerettem igazán Ashleyt, csak azt az álombeli királyfit, akit elképzeltem. Valakit szerettem, akit magam alkottam magamnak, és aki éppen olyan halott, mint Melly. Elképzeltem valakit. Csinos ruhát varrtam neki, és beleszerettem… és akkor jött Ashley, nap sütött a hajára, délcegen ült a lovon, és bármennyire más volt, de rám mosolygott. Ráaggattam a ruhát, akár illett rá, akár nem, és minden szép álmomat. És nem akartam meglátni, milyen valójában. Továbbra is a ruhát szerettem, és nem őt, egyáltalán nem őt.
Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogy szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek.
Tégy valamit annak érdekében, hogy újra megteljen az életed fantáziával. A fejünk fölött itt az égbolt, amelyet az emberiség évezredes megfigyelések során már annyiféleképpen magyarázott. De most felejts el mindent, amit a csillagokról tanultál, és újra angyalokká változnak, vagy gyermekekké, vagy bármivé, amiben éppen kedved van hinni. Ettől még nem leszel buta, hiszen ez csak egy játék, de gazdagabbá teheted az életed.
A múltnak annyi emléke rajzik föl, amikor egy kedves teremtés arcvonásait igyekszünk képzeletünkben föleleveníteni, hogy ezeken az emlékeken keresztül zavarosan látjuk őket, mintha könnyfátyol borulna szemünkre. Ezek a képzelet könnyei.
Amire a leghevesebben vágyakoztunk, veszít az értékéből, mihelyt megkapjuk: a dolgok nem válnak képzeletünkből valósággá veszteség nélkül.
A várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság, és a fenyegetés szörnyűbb nekem, mint a csapás. Mihelyt bekövetkezik a baj, lefoszlik róla mindaz, ami a képzelet szüleménye, s csak annyi marad, amennyi csakugyan valóságos.