Az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot.
Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
Amit az értelem el tud képzelni, azt el is tudja érni.
Az ábrándozás – megfelelően alkalmazva – minden reklám lényege.
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan – és minden más félelem… igen, a félelmek.
Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?
Apám bolond, légvárakat épít.
A bátyám őrült, azokban él.
Anyám meg takarítja őket.











