Tudom, többször kéne átölelni téged,
és jobban kéne vigyáznom rád.
S neked többször kéne átölelni engem,
mert az mindig, mindig visszavisz hozzád.
Hívj fel mikor tudsz, lány
Felmenni, lemenni, bemenni, kimenni, megfordulni
Szeretem azt, ahogyan most mozogsz.
Öregedjünk meg együtt,
A sors bármit is rendel.
Így állunk elébe mi,
Ketten, egy szerelemmel.
Ugyanúgy szomjazlak én, mint záport a sivatag egy pillantásod után.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem.
Nem jöttél el – mióta is?
Hiányoztál – egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,
alattomosan, nesztelen
rohansz reám – s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.
Az ég lassan elborul,
súlyosan alszik a kék.
Ugye, nem lesz háború?
Ugye, foglak látni még?
Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
– Ha nem az vagyok, akinek hiszel?
– Akkor azt szeretem majd, aki valójában vagy.
Te vagy a legjobb az életemben. Rövid élet, elcseszett, de egyetlen percet sem bánok belőle.
Minden nap fáradt lánggal ég, nélküled.
Egyedül meddig bírom még?
Minden nap várom, hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el,
Hogy igazán itt felejtettél.
Amíg jót ígérsz,
Te jót remélsz,
Hát lépj ki álmomból,
Ahol régen élsz!
Altass el, ringass, mint régen,
Már értem a mesét,
hogy jól csak a szíveddel látsz.
De néha még a szív is téved.
Lágy vagy és idegen,
Hozzám repülsz a széllel,
Álom terem a szemeden,
Ha mellettem alszol el.
Utolsót lobban a nyár,
Aztán kialszik végképp,
Arcodon most fakó a bánat,
Akár egy régi térkép.
Nélküled én sem élhetek,
Nélküled örökre elveszek
Örülsz, hogy élek, örülök, hogy élsz
Vidám az arcod, ha nézlek
Vidáman élsz
Tudom, hogy vársz rám és egyszer elérlek valahol
Akárhogy nézem, ez így szép, így a jó.
