Bárhol járok, elmém fénybogara
Téged keres untalan
Kedvesemnek idézetek
Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha végre újra átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.
Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Nem áhított így soha senki,
Nem tud téged más így szeretni
Óh, jaj,
Hiába, hiába, hiába.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szivemhez a szived
És sirass, mert hazudok:
Tulságosan kivánlak.
El tudod-e fojtani szenvedélyed hangját, kedves? Minél terhesebb és súlyosabb felhők vonulnak az égen, annál vadabbul tör ki a zivatar.
Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen.
Tudom alszol, ha ébren volnál,
A csillagok közt barangolnánk,
Körbe néznénk, a felhők csúcsán,
Megszületnénk egymás ajkán.
Összeér az éjszakában
Látomás és valóság.
Nem tudom, hogy melyik vagy, végül is mindegy,
Bármelyikben meghúzom magam.
Mellettem alvó,
szívemre hajló
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,szépszavú forrás,
kezdő sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó.
Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék.
Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.
