Nem várhatsz mindig arra, hogy mások meglátogassanak. Néha neked kell meglátogatnod másokat.
Ha az élet hosszú útján a vándor nem talál magánál jobb vagy legalább magához méltó társat, hadd menjen örömmel, hisz a bolond nem segítheti az útját.
Az az ember, aki az apró, finom, pici jelekre nem figyel oda, és arra, hogy a másik milyen gesztusokat tesz felé, az éppúgy nem fogja észrevenni, kik azok, akik megérdemlik az őszinteségét, mint ahogy azt sem, ha figyelmeztető jelzést kap az élettől, és nem fog tudni változtatni.
A kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok egyik legfontosabb részeleme egymás kölcsönös tisztelete és elfogadása.
A legtöbb emberrel úgy vagyok, hogy inkább helyeslek nekik, semmint meghallgassam őket.
Ne tegyük boldogtalanná a velünk egyenlőket, s tegyük boldoggá azokat, akik tőlünk függnek.
Mindig óvakodj attól, akivel boldog vagy.
Minden kapcsolat adás és kapás. Ha adunk, annak az a következménye, hogy kapunk is, és viszont.
Minden más képességnél többet ér, ha az ember tudja, hogyan kell bánni az emberekkel.
Ha valakit egyszer csodálatosnak tartottam, akkor nem mondhatom egy idő után, hogy akkor voltam bolond, amikor csodálatosnak tartottalak.
Ami valaha egy kapcsolatban működött, azt egy életre meg kell tudni őrizni.
Ha törődsz vele, hogy mire becsülnek, értékes emberekhez kapcsolódj, hiszen jobb egyedül, mint rossz társaságban.
Minden ügyben azt kell keresni, ami összeköt minket, nem azt, ami elválaszthat.
A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.
Akik szeretik egymást és összeházasodnak, vagy akik barátságot kötnek, azok nem a pillanatban keresik a szépséget, és nem akarják, hogy érzéseik hamar elmúljanak.
A hegycsúcs nem közeledhet a völgyhöz, de az emberek közeledhetnek egymáshoz.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.
Azok, akik mindent bírnak kívüled, mosolyognak azokon, akiknek senkijük sincsen, csupán te!