Azt gondoljátok: a költés szekér.
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat.
Nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.
A papírra vetett gondolatok általában semmi egyéb, mint a gyalogos nyoma a homokban; látni ugyan útját, melyen járt, de ahhoz, hogy megtudjuk, mit látott útjában, a magunk szemeit kell használnunk.
Mivel az emberek minden idők legjava helyett mindig csak a legújabbat olvassák, az írók benne maradnak a keringő eszmék szűk körében és a korszak mind mélyebben iszaposodik bele a maga sarába.
A mai görögöket nem a költészet, hanem a foci izgatja fel.
Nem nevezem magam költőnek, mert nem szeretem a szót. Trapézművész vagyok.
Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen.
Az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.
Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
Soha olyan jó véleménnyel nem voltam a jó írókról, mint azóta, hogy alkalmam van összehasonlítani őket a rosszakkal.
Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.
Nem akkor alkottál tökéleteset, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha már nem tudsz mit elvenni belőle.
Azt mondják a szatíra halott. Nem igaz, ott él a Fehér Házban.
Sokan úgy gondolják, hogy ha az író szenved, akkor jobban megy neki az írás. Ez baromság. A szenvedés is olyan, mint bármi más. Ha túl sok jut belőle az embernek, tönkreteszi. A szenvedéstől való megszabadulás teremti a nagy írókat, mert az olyan jó, hogy attól az olvasó is jól fogja magát érezni.
Nekem mindig is gyanús volt, ha valaki másoknak akarta felolvasni a regényét. Ha nem ez a halál csókja, akkor semmi sem az.
Ha azon aggódnék, hogy az embereket mi érdekli, soha nem írnék semmit.