Hemingway? Hát, ő írni tudott, csak nevetni nem…
Irodalom idézetek
Marlon Brando mindig kedélyes volt a munka során. Esténként viszont csendben gyászolta magánélete tragédiáit. Néha behívott magához, hogy együtt üldögéljünk. Megkért, hogy olvassak neki verseket. Lehetett Yeats vagy Walt Whitman vagy akár egy Shakespeare-szonett. Nem számított. Csak szép nyelvezetet akart hallani.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
Könyvet írni: ez is egyike korunk betegségeinek. Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság vonz írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől.












